Valamennyien ismerünk legalább egy olyan embert, aki úgy érzi, neki kell megmentenie a világot. Az ilyen személyek minden tettére egyetlen magyarázat van: mindent jó szándékból tesznek. Lehet ismerős, rokon, családtag, mindannyiuknak az a meggyőződése, hogy okosabbak, jobbak másoknál. A hatvanon túli beszélgetőtárs meséli, mennyi bánatot, csalódást okozott már neki az, hogy ő jó ember.
— Népnyelven szólva én egy olyan, az életútja végén járó öreglány vagyok, aki egyedül nevelte fel a lányát, és sosem ment férjhez — mondja mosolyogva az asszony, miközben néhányszor jó mélyet lélegzik. — Elég sok gondom van a légzőszerveimmel, különösen, ha egy kicsit izgatott vagyok vagy sietek, gyorsan kifulladok. Talán az a szerencsém, hogy egyedül élek, így nincs, akinek az idegeire menjek az idősekre jellemző állandó nyavalygással. Tudja, amikor az ember elér egy bizonyos életkort, akkor sok olyan dolgot megért, amelyre fiatalként mindig rácsodálkozott. Természetes, hogy az öregedés nemcsak az ember külsejét, hanem a gondolkodásmódját, viselkedését is megváltoztatja. Hát, ez velem nem éppen így van, mert amit fiatal koromban róttak fel, azt most is.
Munkáscsaládból származom, melyben csak a családfő dolgozott hivatalosan, az anyám a haláláig „csak” feleség, anya, háziasszony volt, méghozzá teljes bevetéssel, mert hárman voltunk testvérek. Van két bátyám, illetve csak volt: az idősebb mintegy tíz évvel ezelőtt meghalt. Azt hiszem, hármunk közül ő volt a legnemesebb lélek, lemondott ugyanis a saját egyetemi tanulmányairól, csak azért, hogy a szüleink pénzelni tudják a fiatalabb bátyám és az én egyetemi tanulmányaimat.
Már gyermekkoromban szerettem tanácsokat osztogatni, megoldásokat javasolni még játék közben is — akkor is, ha senki sem kérte tőlem. Ahogy nőttem, egyre szélesedett az érdeklődési köröm, és ezzel párhuzamosan a beavatkozási lehetőségek jegyzéke is. Valahogy mindig tudtam, mi a legjobb annak a másiknak is, nem csak nekem. Sokan, akik közel álltak hozzám, felrótták, hogy mindenbe beleütöm az orromat, de én mindig meg tudtam magyarázni a beavatkozásom okát, mely kizárólag a jóindulat volt.
Befejeztem az egyetemi tanulmányaimat, és azonnal kaptam állást egy világhírű, jugoszláv építkezési vállalatban — és innen vonultam nyugdíjba. Számtalan vezető beosztásban dolgoztam, csaknem húsz éven át intéztem a cég ügyeit külföldön, de éltem is ott. A lila rakott szoknyámat, mely az egyetemi években az egyetlen gálaruhadarabom volt, berámáztattam, és most is ott van a hálószobám falán. Figyelmeztetésként, hogy honnan indultam. Mindenáron anya akartam lenni, de férjhez nem akartam menni, mert úgy gondoltam, egy nő ne kösse le magát, illetve ne legyen cseléd csak azért, hogy házassági anyakönyvi kivonata legyen. Terhes maradtam egy elég hosszú kapcsolatból, a babát megtartottam, de nem akartam oltár elé állni. A lányom apjával a mai napig jó a viszonyunk. A lányom felnőtt, befejezte az egyetemet, és most külföldön készíti a doktori disszertációját. Nagyon büszke vagyok rá, de őszintén szólva magamra is. Hiszen az életben jószerével mindent a magam erejéből valósítottam meg. És talán ez is ad egy kis jogot arra, hogy tanácsot osztogassak. De ahogy idősödöm, ahogy a családom fiatalabb tagjai felnőtté válnak, egyre kevesebben tartanak igényt a tanácsaimra, sőt, idegesítem velük őket. Amikor a lányom itthon volt, azt mondta: Anyu, hát nem látod, hogy senkinek sincs szüksége rád rajtam kívül? Ne avatkozz mindenáron mindenki életébe, még jó szándékból se. Egyre gyakrabban megesik, hogy nem hívnak meg családi eseményekre, elfelejtik a születésnapomat, tudják, hogy egyedül vagyok, mégis megtörténik, hogy egész héten nem csörren meg a telefonom.
Lehet, hogy már nehéz engem elviselni. Már azt is hajlandó vagyok elfogadni, hogy a tanácsaim idejétmúltak. De én akkor sem vagyok rossz ember! Nem akarok senkit megnevelni, de mindig azt gondolom, hogy ha én már egyszer csalódtam az életben, hát miért ne figyelmeztessem a számomra kedves egyént, hogy vigyázzon, buktatók is vannak életünk útján. Egész életemben arra vágytam, hogy egy nagy család szerves része legyek, hogy hatalmas legyen az ebédlőasztalunk, hogy mindannyian odaférjünk. És ha ebéd közben azt mondom a bátyám negyvenéves fiának, hogy rágja meg alaposan a falatot, akkor nem kell azonnal sértődötten távoznia az asztaltól. Én soha senkinek sem akartam beleavatkozni az életébe, de a megélt tapasztalat ellenére is azt vallom, hogy vigyázzunk egymásra, különösen az egymáshoz közel állók. Meglehet, hogy a módszerem talán egy kicsit erőszakos — de tele van szeretettel, jó szándékkal.