Egy nagy, fekete zongora és ő, ez a kedvesen mosolygó, szakállas, kopasz zenész. A falak kék fénybe öltöztek, és mintha még a városháza vitrázsain szereplő hősök is egy picit ernyesztettek volna tartásukon a remek zene hallatán.

Szeretem azt a fajta muzsikát, amelyet Vasil játszik. Jóleső jazz. Követhető, felfejthető ritmusképletekkel, virtuozitással párosítva. És szeretem ezt a zongorán való, jobbkezes történetmesélést, ahol a bal kéz olyan szépen kommentálja az eseményeket, hogy néha szinte kénytelenek vagyunk rá is figyelni.

Hadžimanov olyan dallamokat csal ki a nagy, fekete hangszeréből, amelyekre jót lehetne sírni, s ugyanolyan jót nevetni is. Attól függ, hogy éppen milyen hangulatban vagyunk. Vagy csak futni lefelé egy dombról. Monumentális és minimalista hangjai vannak egyszerre. Mélységek és magasságok. Olyan zene, amely beszívódik a bőr alá, s olyan dalok, amelyekhez el tudunk képzelni egy hetventagú szimfonikus zenekart is, ám ugyanolyan jól megélnek szólóban is, szülőatyjuk ujjaiból kiperegvén.

Mindehhez ráadásul képek is társulnak, ha behunyjuk a szemünket. Filmkockák. Lehet, nem véletlenül, hiszen Vasil filmzenét is írt. Egy szélben táncot járó papírlap, egy szelíden csordogáló csermely, mely dübörgő vízesésbe torkollik, két táncoló gyerek, és sorolhatnám reggelig.

A koncert szépen át volt gondolva, illetve ízlésesen felépítve. A zenész a zongorának minden attribútumát kihasználta. A tapasztalt jazzkoncertre járók tudják, hogy egy zongorának nem csak a billentyűin lehet muzsikálni, hiszen ott vannak a húrok, melyeket pengetni lehet, ráadásul dobként is jól funkcionál a hangszer. A koncert felénél egy meglepetésvendég is színpadra lépett — a zongorista lánya, Marta Hadžimanov énekelt édesapjával egy számot. Mindenkit megnyugtatunk, aki kételkedett volna: a leányka is rendkívül tehetséges.

Minket is bevontak a produkcióba, hiszen egy bluesosabb ritmusú dalhoz mi adtuk a kezünkkel a ritmusos kíséretet, az alapot, illetve az ujjainkkal pittyegtettünk a szólók alá.

A szabadkai közönség elégedett lehetett az est végén, hiszen erre a másfél órára valahol máshol voltunk. Elutaztunk Ohridra vagy a képzeletünkbe, a kéjutazás szervezője, Vasil Hadžimanov pedig ravasz mosollyal vezetett bennünket egyre mélyebbre a jazz erdejébe. Én valóban csak azt tudom írni: köszönöm az élményt.

Visszavárjuk Vasilt. Én és a vitrázsok.