Az ősi, tibeti jógát, amit ma agykontrollként ismerünk, régen kizárólag gyógyításra használták. Profán kezekbe került ez a tudás, s ez gyalázat ám.
A nemes lelkűek pedig, persze, nem mindig nemesen élnek, köszön vissza Villon.
A mágia fegyvertára a kukázók karmikus hordalékaként elenyészik a technokrácia halálosztói, szárnyas-fejvadászi (blade runner-i) világában.
Az önéletre támadt gépek, az Istentől lopott tűz önfényében, az utolsó kísértés nyomán túlnőnek rajtunk, majd mutálni kezdenek. Szemrebbenés nélkül látjuk kibontakozó álmaink riasztó valóságát. Génmanipulált patkányok antropomorf köntösben ugatnak a Holdra. Terméketlen táptalajon sakálok kapkodják az Anyag vérvörös cseppjeit, melyek élettelenek, mint a Hold húsa.
Itt hagyott hordalékaként a hátunk mögötti aeonoknak, pillantunk anakron pislogással a talán-még-misztériumot-rejtő Égre.
Biorezonanciás csodamasináink a 0-energiapont fényében elhagyott vaskacatként idézik az elmúlt kor gyermekeinek hitét, s a törzsi, majd kollektív tudatból az in-dividuum lépcsőfokát kihagyva kozmikussá tágult horizontok diabolikus pszeudomennyországainak őrülete kínoz halálra.
A hatodik faj utolsó mohikánjai valahol köztünk vannak még, csakhogy nehéz felismerni őket Gandalftalan, szennyes ruházatukban, mellyel felmossák az ember-gép kimérák okádékát.
Részegség, önelvesztés, káosz, félelem és reszketés lesz úrrá az androidokon, akik a szintetikusszövet-biznisz kevésbé előtérbe került éllovasai.
A halál fehér lovon jár, az éhínség, dögvész és háború nyomaiban, szent megváltójaként a lelküket nem-eladott még-halandóknak.
A már-szörnyek kiáltozni kezdenek: Meeg akaruuuunk haaaalni!
De nem jön értük sem a halál, sem semmilyen enyhülés, fekélyvágta testüket egy felelőtlen gondolatmenet hatására már nem tudják elhagyni, s rendelkezésére bocsátani az örökkévalónak.
Megbélyegzett csonkok hívják hörgésükkel az értük el-nem-jövő Megváltót.
A legutolsó álmodó még létezik valahol, valamely ausztráliai termeszbolyban. Hangyák, méhek, elefántok és lovak, delfinek és oroszlánok már csak a génbankban találhatók különben, lehetséges válaszként egy soha-fel-nem vetett kérdésre.
Keresztelő Szent János ismét Illés x-edik reinkarnációjaként jelenti ki magát, felkeni a cyber-kor-Jézusát. A kiborghorda felnyüszít, s a végleg-elpusztult-Európa sárga-hadai visszafoglalják őshazájuk, amíg Atlantisz leszármazottai hatalmas görögdinnyéket értékesítenek a betonizálódott piacon, újrakérve a tört történelem szukáit, még egy gondolati párzás mítoszmegszállott várományosaiként. A vörös khmerek csapatai berettáikkal irányítják a fű-szert-használt, önmagát visszasüllyesztett, gettókban rejtőzködő gimnazista egy-én-tömegeket. Parancsszóra járja be a halálosztó légió báránybőrbe bújtatva a már amúgy is halálgyárakká alakult kórházakat, hátha még él valaki, aki nemet mondott a transzplantnak. Chiptelenítik a holttesteket, az újrafelhasználhatóság jelszavával, az amúgy is tetszhalott még-élők jövőjének megbélyegzése céljával. Az időmasinák még nem mondták fel a szolgálatot, a Gépnarancs házi olvasmánnyá tétetve kiájult helyéből. A tévmagyarázatok rég meghülyítették az olvasni-még-tudókat.
A technokrácia kihívásának eleget téve, az államnak álcázott belügy végleg megmutatja igazi arcát, szenderegve falja a halhatatlanok testeit. Szemerkélő esőben, harangzúgással terhesen ácsorgunk az orwelli kötelező két percnyi gyűlölet valóságában.
A gyermeknemzési minisztérium már nem bocsát ki több engedélyt, a sáskák fölzabáltak minden létező életteret.
Ezek vagyunk.
Igézettel terhelve.
Ígérettel terhesen vetjük szemeink a talán-még-titkot-rejtő égboltra.
Valaki a Zenét keresi, elvakultan, amelyet nem-digitális reprodukcióban szeretne visszahallani, azaz egy tapsolással kísért altatót szeretne inkább anyja ajkáról, egy fertőzetlen emberi engramot, melynek előhívhatóságát megkérdőjelezi, illetve letiltja minden gép-rendszergazda.
A jelenben valami ember házat épített egy piramis tetején, ősillír őshazájában.
Dinaroid vigasz, beledobta a gödörbe karikagyűrűjét és aranyláncát, lényének megfellebezhetetlen velejáróit, ősenergiájának hordozóit, önmagának egy részét, lelkének csillanását, hogy az alap örök legyen, mint a Folyó.
Előkerült az alap számára kiásott földből egy kristálykoponya, melyet később a holografikus téridő űr-korszakában aktivált a következő embergeneráció egyik szupergépe.
Mindenből kietlen hangzavar lett.
Egyetlen mondatforgács visszhangzik még a teljes üresség előttről bennem, a 8 kua szerzője, Ven király lát át az idők vasfüggönyén: ,,Az igaz ember ősi korok üzenetét (64 hexagram) fürkészi, hogy lefordítsa azt saját korának nyelvére'', s: ,,megújítja fegyvereit, miközben nem a fegyverek használatára gondol, hogy felkészítse magát a még-nem-láthatóra''.
Mindez akkor hangzott el, amikor a forró, júniusi esőben még nem hívta misére a nyájat a Jézus, a munkás templomának harangja, a szürkülőnapi szürke hajnalhasadás előtt, valami nagy-nagy szorongás előfutáraként érkező, a millenium-utáni előkészületek neomózesi kísértésében.
Újat álmodni! Ahol nem dominatorikus, hanem mellérendelő a szer-kezet.
Elfogadni bennünk a Yint! Szelídet és őszintét, teljesebbet! Olyat, ami nem sebzi a Fényt, sem a Földanyát.
Ahol nem egymás nyálából-véréből táplálkozunk már, mint kiszáradt mederben a halak.
Újat álmodni! Nem kollektívat, nem individuálisat, hanem univerzálisat!
Újat álmodni! Mikrochip és félelem nélkül!
Újat álmodni, ahol nem a gazdasági viszonyok a meghatározóak, és robotizáció nem létezik!
Újat álmodni, együtt! Ahol díjmentes a kommunikáció, ingyenes az energia, biolumineszcencia, sőt a fény belőlünk sugárzik.
Újat álmodni, ahol nincs szükség... semmire.
Újat álmodni, ahol az érték: a felébredt álmodó!
Tartok tőle én is, hogy ennek a jelenjövő-rendszernek csúnyább vége lesz, mint az eddigieknek.
De nem adom fel. Hisz János könyve sincs bepecsételve -- ,,és közel az idő''.
Újat álmodok!
Álmodjuk együtt az újat!