home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A jég hátán is
Perisity Irma
2015.02.25.
LXX. évf. 8. szám
A jég hátán is

A nehézzé vált életkörülmények következtében lassan mindannyiunk élete különleges sorstörténetté válik. Van, aki ezt rendkívül nehezen viseli, másban viszont a csak azért is győzedelmeskedik: küzd körömszakadtáig, megbirkózik szinte a lehetetlennel is.

— Egyike vagyok azoknak, akik nem adják fel egykönnyen — kezd történetébe cigarettára gyújtva az apró termetű asszony. — Ezt a beszélgetést is azért kezdeményeztem, hogy elmondjam: ha az ember nagyon akarja, akkor óriási erőfeszítéssel szinte minden akadályt legyőzhet. És persze akkor, ha ezzel egyidejűleg a csöndes ellenállást is életre hívja önmagában. Lassan hatvanéves leszek, és ez alatt az idő alatt számomra is bebizonyosodott, hogy amennyit fel a kerék, annyit le. Ám az utóbbi években ez a kerék mintha nem adná magát, nem akar felfelé indulni. Én azonban most sem adom fel, és világgá sem megyek.

Munkáscsalád első gyereke vagyok. Van két öcsém, és a szüleink azért dolgoztak, hogy a jövőnk élhetőbb legyen — azt gondolták, ezt az egyetemi oklevél garantálja. Az egyetem befejezése után azonnal kaptam munkát, és meglehetősen gyorsan egy olyan beosztásba kerültem, amelyből csak feljebb juthattam. Férjhez mentem, szültem két gyereket, vettünk lakást, autót, nyaraltunk, teleltünk, mint minden átlagos család a nyolcvanas évek elején. Akkoriban olyan biztosnak látszott itt az élet, a gazdaság, olyan jók voltak az életfeltételek, hogy hallani sem akartam a férjem javaslatáról, hogy költözzünk Svájcba, ahol remek munkalehetőséget kapott. Egyetlen okot sem találtam, mely miatt itt kellett volna hagynunk az otthonunkat, a munkahelyünket, és a gyerekeinket egy olyan új környezetbe vinnünk, amelynek még a nyelvét sem ismerték. A párom hosszas győzködés után engedett, itthon maradtunk, de ezt a buta döntést az elmúlt húsz évben hetente a fejemre olvasta — joggal.

Éppen az idő tájt kerültem egy középvállalat igazgatói székébe, ezért valóban nem láttam szükségét a külföldi munkavállalásnak. Két évig álltam a cég élén, amikor megkezdődött az ország szétesése, a gazdaság leépülése. Elsőként a férjem maradt munka nélkül, majd az óriási infláció évében én is. Akkoriban nem létezett úgynevezett szociális program, a szélnek eresztett munkások egyik napról a másikra kerültek az utcára. Eléggé csökönyös természetű vagyok, ott volt a két gyerek is, ezért magánvállalatot alapítottunk a párommal. A kölcsön fedezeteként a lakásunkat tábláztattuk be. Két évig dolgoztunk a szó szoros értelmében éjt nappallá téve, de csak annyi történt, hogy a fizetetlen számlák miatt előbb bezárták az irodánkat, engem letartóztattak, majd gazdasági visszaélés vádjában bűnösnek ítéltek, és négyéves börtönbüntetést kaptam. Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy akkor senki senkinek sem fizetett, javában folyt a cserekereskedelem — ám volt, akinek elnézték, és volt, akinek nem. Mi az utóbbi csoporthoz tartoztunk. Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy olyan neves üzletemberekkel álltam kapcsolatban, akikből azóta nemcsak Szerbia, hanem Dél-Európa leggazdagabbjai lettek. Persze időközben őket is letartóztatták, de rövid időn belül „bizonyíték hiányában” szabadlábra kerültek, és azóta is élet-halál urai. Én persze leültem a büntetésemet. Amíg a börtönben voltam, a bank eladta a lakást a férjem és a gyerekek feje fölül, ezért amikor kiszabadultam, mindenekelőtt lakhatásról kellett gondoskodnunk. De még ekkor sem adtam fel!

A férjemet csak arra kértem, hogy támogasson, mert együtt mindent túlélünk. És higgye el, mindenféle munkát végeztem már, amit csak el tud képzelni! Az volt a szerencsénk, hogy az egyik valamikori üzlettársam elismerte a tartozását, meg is adta, úgyhogy megvehettük ezt a lakást. Dolgoztam trafikban, takarítottam hentesüzletben — a végén azonban mindig utcára kerültem. A megpróbáltatások azonban csak erősítették bennem az igyekezetet, hogy mindenáron túléljünk. Napszámba kezdtem járni gyümölcstermelőkhöz, csibéket neveltem, paradicsomot és lekvárt főztem, melyet aztán a piacon árultam. A férjem idegileg tönkrement, a gyerekeim külföldön élnek, én azonban most sem adom fel. Éjjel házi kekszet sütök, reggel pedig a piacra viszem. Olcsón kínálom, hogy a hozzám hasonló szerencsétlenek is meg tudják venni. A most nyolcvanéves édesanyám nem tudja megérteni a harcomat és az igyekezetemet, a minap ugyanis ezt mondta: „Gyerekem, minek van neked egyetemi diplomád? A nagymama kalácsát enélkül is meg tudnád sütni!” Teljes nyugalommal ezt válaszoltam neki: „A diplomát már bekereteztem, és a fáskamrában áll, a nagymama kalácsát pedig azért sütöm, hogy bosszantsam azokat, akik a földbe akarnak bennünket döngölni. Csak hogy tudják, vannak még olyanok, akik a jég hátán is megélnek!”

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..