Szerbiában mintegy 22 000 polgár igényelt svájcifrank-alapú lakáshitelt. Közülük 6000-en kénytelenek voltak visszavonni a szerződést, mert a svájci valuta árfolyam-ingadozása — az euróhoz viszonyított jelentős mértékű növekedése — következtében nem tudják fizetni a sok esetben két-háromszorosára nőtt havi törlesztőrészletet.
Hivatalos becslések szerint a fent említett 6000 ingatlan a közeljövőben kalapács alá kerül, pontosabban: a bank elárverezteti őket, hogy visszakapja a pénzét. A hiteleseknek viszont ezzel még nem ér véget a kálváriájuk: ha az ingatlanjukat áron alul adja el a bank, vagyis nem kap érte annyit, mint amennyit annak idején kifizetett a hitelesnek, a különbséget továbbra is a pórul járt polgároknak kell előteremteniük...
A szabadkai négytagú család 2007-ben vett fel lakáshitelt, melyből megvásárolta álmai otthonát: egy kétszobás lakást a Kertvárosban.
— Amikor a bankokat jártuk a legmegfelelőbb feltétel után kutatva, az egyetlen kikötésünk az volt, hogy az addig oly szilárd svájcifrank-alapú hitelhez jussunk — mondja megtörten az édesapa, aki érthető okokból el kívánja hallgatni a nevét. — Az igazsághoz tartozik, hogy több bankban is figyelmeztettek: inkább euróalapú kölcsönt igényeljünk, de mi hajthatatlanok maradtunk. Bárcsak hajlottunk volna a jó szóra...
A család 2007 júniusában végre megkapta a pénzt, sietett is kifizetni a lakást. Örömük nagyobb volt mindennél, még nem sejtették, hogy alig két év múlva már le is kell mondaniuk az új otthonukról.
— A hitelt húszéves futamidőre vettük fel. Megkaptuk a részletes visszafizetési ütemtervet, melyben az szerepelt, hogy minden hónap 20-áig 15 000 dinárt kell befizetnünk a bank számlájára. A feleségem a bíróságon dolgozik, aránylag jó fizetése van, nekem sajnos öt év után felmondtak a munkahelyemen, de alkalmi munka akad bőven, így nem sokalltuk a havi részletet. Ám megkaptuk az első hivatalos iratot a banktól, hogy azonnal jelenjünk meg, tárgyalni szeretnének velünk a hitelről. Akkor már hallani lehetett innen-onnan, hogy gond lesz a svájcifrank-alapú kölcsönökkel, de mi bíztunk az ellenkezőjében. Ekkor közölték velünk, hogy a következő havi részlet már 21 000 dinár. Persze fel voltam háborodva, kikértem magamnak, a bankkal kötött szerződésre hivatkoztam — de mindhiába. Ki kellett fizetnünk a következő, sőt minden soron következő, egyre nagyobb összeget. Végül odajutottunk, hogy mi magunk kértünk időpontot a banktól, miután — fájó szívvel — eldöntöttük, hogy eladjuk a lakást, és albérletbe költözünk...
A két kisgyermeket nevelő házaspár először a banktól, majd az ügyvédjétől kért tanácsot: mitévők legyenek? Az akkor már 34 000 dinárra rúgó havi részletet nem tudták fizetni, elmaradásuk is volt, teljesen kilátástalan helyzetbe kerültek.
— A bank a szerződés megkötésekor az adósságot a lakásra táblázta. Az ingatlanunk tehát mindaddig a bank tulajdona lesz, amíg kamatostul vissza nem fizettük a hitelt. Ezért a lakást sem értékesíteni, sem kiadni nem tudtuk volna. Végül az ügyvédünk közbenjárására sikerült elérnünk, hogy a jelzálog a szüleim családi házára kerüljön, így a lakást — viszonylag rövid időn belül — el tudtuk adni. Mondanom sem kell, ez mekkora törés volt az életünkben. Két kisgyerekkel ismét albérlők lettünk. Nincs sem lakásunk, sem pénzünk, csak adósságunk.
Ám a java még csak ezután következett. A bank nem nézte jó szemmel, hogy a lakásért kapott pénzből a család egy összegben fizette vissza a hitelt, ez ugyanis nem egyeztethető össze az ütemtervvel, mely meghatározza a havi kamatot is. Ezért büntetőkamatot — egy hihetetlenül magas összeget — is felszámoltak.
— Amikor közölték velünk, hogy a büntetőkamat az eredetileg felvett összeg egyharmada, majdnem elájultam — mondja a családfő. — Azt hiszem, felborítottam volna az ügyintéző kishölgy asztalát, ha nem lett volna gondosan rögzítve. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem ő a hibás, nem ő hozza a döntéseket, de ilyen esetben az ember már nehezen tud uralkodni az indulatain. Kivitettek az őrökkel a folyosóra, és csak akkor mehettem vissza a megbeszélésre, amikor már megnyugodtam. A feleségem pedig csak sírt, teljesen kétségbe volt esve. Átgondoltuk a dolgot. Azokban a hónapokban nem igazán tudtunk aludni. A családban gyászos hangulat uralkodott, a szüleim sem tudtak semmivel biztatni bennünket. Ők úgy segítettek, hogy önként íratták a bankra a házukat, csak hogy megoldódjon a gondunk. Ezért mindig hálásak leszünk nekik.
A család végül úgy határozott, hogy a lakásért kapott pénzből visszafizeti a kölcsönt, a büntetőkamatot pedig havi részletekben törleszti. Az albérletért havi 80 eurót fizetnek, két iskolás gyermeket nevelnek — mindezt egy fizetésből. Összetört az álmuk, elveszett a pénzük, az otthonuk, és még ott lebeg a fejük felett annak a lehetősége is, hogy ha nem tudják törleszteni a büntetőkamat részleteit, a bank elárverezi a szülők házát.
— Már nem reménykedünk benne, hogy az állam felkínál valamilyen megoldást a gondunkra. Már senkinek sem hiszünk. Én — állandó munkahely híján — továbbra is alkalmi munkákat vállalok, ebből fizetjük a részleteket, de még így is — a bérleti díj és a rezsiköltség kifizetése után — nagyon kevés marad a család szükségleteinek fedezésére. És ki tudja, hányan jártak még így, mint mi, hányan maradtak vagy maradnak majd a közlejövőben otthon nélkül, rengeteg adóssággal a nyakukban? — tette fel a kérdést a lelkileg összeomlott családfő.
