Sir Frank Árok (alias Árok Ferenc) heti rendszerességgel mondja el szombati miséjét–meséjét az általa kitalált „karosszék”-ből. Athéni tíz évem nem volt elegendő a sir címhez, engem a hellének csak Kiriosz Koumpatnak szólítottak. (A görög nyelvből hiányzik ugyanis a tiszta „b” betű, és azt az „mp” pótolja.) Árok az idősebb testvérlapnál karosszéket kapott, én a fiatalabbnál csupán hintaszéket. És egy felkérést: írjak bármiről, de főleg a sportról.
Hogyan juthat valaki a csúcsra?
Berczik Zoltán 13 órát edzett naponta.
Amikor a vékonydongájú, mackós mozgású Berczik Zoli Gyuláról Budapestre került (az 1950-es években), jelentkezett az asztalitenisz-válogatott edzőjénél, dr. Simon Bélánál, mondván: szeretne játékosként az „istálló”-jába kerülni.
— Jó — válaszolta mindenki Béla bácsija. — Állj asztalhoz, ütögess egy félórát, s akkor megmondom, maradhatsz-e.
Félóra múltán a doktor odasétált Berczikhez, és így szólt:
— Mozgásod nagyon darabos, nincs összhangban a követelményekkel... Esetlen védekezésed láttán nevethetnékem támad. Bergmant próbálod utánozni az ő eleganciája és szívóssága nélkül. Se ütni, se közbeütni nem tudsz. A pötyögtetésed, illetve a pimplid bizonytalan. Az ütőjátékosok dzsungeljában védtelen vagy és kiszolgáltatott. Tehát esélytelennek tartalak. Hacsak...
Simon Béla szavai hallatán mindenki hátat fordított volna a pingpongnak örökre.
Pár év múltán, amikor már többszörös Európa-bajnok lett Berczik, megkérdeztem tőle:
— Zoli, ezt meg hogy csináltad?
— Csak azért maradtam, mert az öreg odatette a véleménye végére azt is, hogy  „hacsak”. Megkérdeztem, mennyit is kellene edzenem, ha javulni szeretnék.
Annyit, mint Sidónak, Soósnak és Kócziánnak, azaz a világbajnok magyar csapat tagjainak, mondta. Havi 50 órát, pontosabban 3-szor hetente 4 órát.
Attól a naptól kezdve napi 13 órán át pingpongoztam, és az évkönyvek szerint én voltam a legtöbbet edző asztaliteniszező a világon, havi 400 órámmal leköröztem a japán Oginurát, aki csak 250 órát játszott.
Védő voltam — ugrásszerűen javultam, s tenyeressel akkor ütöttem közbe, amikor senki sem várta. Ez a sztorim. Így lettem sokszoros Európa-bajnok.   
Rendre tanította a három kezelhetetlent
Játékosi pályafutása befejeztével edzővé lett. De milyenné! Túlszárnyalta Szécsi Tamást és Kati (Rozsnyói Katalin) nénit is. Szécsi papuccsal náspángolta el Darnyit, Rozsnyói mama pedig kajaklapátot is használt néha...
Berczik mégis megvalósította az elképzelhetetlent. Halk szóval, s isten tudja, milyen módon, rávette Jónyert, Klampárt és Gergelyt, hogy hagyják abba csibészséget, a vagánykodást, a léhaságot, a feketézést, és hogy két évig csak a pingpongnak éljenek.
— És mi lesz a hozadéka ennek a lemondásnak? — kérdezte Jónyer, a „bandagazda”.
— Az, hogy 1979-ben a phengjangi világbajnokságot ti nyeritek meg, nem pedig a legyőzhetetlen kínaiak — hangzott a válasz.
A csoda megtörtént. Észak-Korea fővárosában a csoporton belül 5:2-re verték a kínaiakat, a döntőben meg 5:1-re. A tízmilliós nép nyert a másfél milliárdos ellen!
Jelen voltam Berczik temetésén. Három meglett embert láttam nem sírni, hanem zokogni: Jónyer Istvánt, Klampár Tibort és Gergely Gábort.
És ők is a csúcsra értek...
Nem mondok, illetve írok újat azok számára, akik Romsics Ignác-i realitással személődnek: Pásztor István a VMSZ-szel és Korhecz Tamás az MNT-vel olyan csúcsra ért, mellyel reménytelenné tette a többi vajdasági magyar párt bárminemű bizakodását az itteni politikai jövőjét illetően. (Ágoston lemondott, Rácz Szabó pedig báránykává szelídült.)
Nem tudhatom, csak sejthetem: a bercziki havi 400 óra is keményen benne van csúcsra érkezésükben.