Próbáltam megmagyarázni, hogy a feladatom mindössze annyi, hogy lejegyezzem az elmondottakat, miközben nem ítélkezem, tanácsot sem adok, és még a békítő szerepét sem vállalhatom. De megértéssel hallgatom a történetet, és sok esetben már ez is gyógyír a sebzett lélekre.

— Nem tudom, mikor voltam nyugodtabb: amikor a környezetem, elsősorban az anyám azt állította, hogy az apám hivatalos úton volt, és sosem jött haza, eltűnt, vagy az utóbbi egy-két évben, amikor számtalan adat birtokába jutottam vele kapcsolatban — mondja a középkorú férfi. — Egyébre sem tudok gondolni, csak az életemre, pontosabban az életünkre, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy olyan a történetem, mint egy dél-amerikai szappanopera főszereplőjének: a végén még majd kiderül, hogy a saját apám vagyok! Persze ezt most élcelődésnek szántam, de az életemet annyi homály fedi, hogy azt hiszem, sosem fogom megtudni az igazat.

Az anyai nagyszüleim — akik egy bánáti városban éltek — még egy, az Osztrák—Magyar Monarchia idejéből származó földbirtokos család leszármazottai voltak. És valóban volt valami előkelő a család mindennapi életében. Amikor a nagymama tizenhat éves lett, a család úgy határozott, intézetbe adja, de ő kétségbeesetten tiltakozott ez ellen. Végül az a döntés született, hogy a tanya a körülötte levő földekkel megmarad, a gazdaságnak pedig egy hosszú ideje ott lakó család viselte tovább a gondját. A nagymamámék elköltöztek Újvidékre, így nem kellett intézetbe mennie: fogadtak mellé egy nevelőnőt, aki nemcsak tudományra, hanem nyelvekre, illemre és minden egyébre tanította őt. Húszéves volt, amikor hozzáadták az ugyancsak előkelő származású nagyapámhoz, és egy év múlva már megszületett az anyám.

Az úgynevezett polgári iskola befejezése után anya elkezdett bálokba járni. Ám senkin sem akadt meg a tekintete. Voltak kérői, illetve a nagyszüleimnek is ajánlatai, de ő még nem akart férjhez menni. Abban az időben még divat volt a vándorcirkuszok nyári vendégszereplése a városokban, falvakban, anyám pedig összemelegedett egy olasz—magyar társulat fiatal artistájával. És hamarosan az is kiderült, hogy terhes lett. Azt mondják, nagyon szerelmes volt a jóképű, olasz legénybe, de a nagyszülők hallani sem akartak arról, hogy értesítsék a történtekről. A családi tanács úgy döntött, hogy — a szégyent elkerülendő — sebtében férjhez kell anyámat adni, még mielőtt szemmel látható lenne a terhessége. A tanyán élő család egyik fiát szemelték ki, és a házasságot néhány nap alatt le is bonyolították. Az újdonsült vőre ráíratták a tanya egyik épületét nyolc hold földdel — ez volt a fájdalomdíja. De még mielőtt megszülettem volna, anyám elvált a drágán vett férjétől, a hírnevén azonban így már nem esett csorba: nem zabigyereket szült. Én egy Ruma melletti faluban jöttem világra, az van feltüntetve az anyakönyvi kivonatomban is. Amikor egyéves voltam, anyám visszaköltözött a szüleihez, és így lettem én az újvidéki, akinek nem volt apja. Amikor már felértem ésszel, hogy az apám adatainak is ott kellene lenniük az anyakönyvi kivonatban, azt mondták, hivatali úton volt, ahonnan nem tért vissza, engem nem is látott. Ahogy idősödtem, egyre kíváncsibbá váltam, és érdekelt, hogy ha nem is volt már velünk, miért nem jegyezték be az adatait a házassági anyakönyvi kivonatból. Erre az volt a magyarázat, hogy a nagyapa ragaszkodott ahhoz, hogy az unokája — figyelembe véve a körülményeket — az ő vezetéknevét viselje, azaz anyám lánykori nevét kaptam.

Ezzel a titokkal nőttem fel, és szinte hihetetlen, hogy senki sem szólta el magát. Anyám többé nem ment férjhez, engem pedig valójában a nagyszüleim neveltek fel. Anyám és a szülei között a nem kívánt terhesség végérvényesen megrontotta a viszonyt. Én felnőttem, megnősültem, két fiam született. Anyámnak valamilyen dokumentumokra volt szüksége, és én mentem Bánátba intézkedni. Találkoztam egy régi iskolatársammal, leültünk egy presszóba, és beszélgetés közben megjegyezte: Jaj, majdnem elfelejtettem. Tudod, hogy egy hónappal ezelőtt meghalt az apád? Leesett az állam, és idő kellett, mire kinyögtem: az én apám már azelőtt meghalt, hogy megszülettem. Erre meg az ismerősöm kapta fel a fejét. Ekkor döntöttem el, hogy kiderítem, ki is valójában az apám. Így jutottam el a beszélgetés kezdetén említett adatokhoz, és így tudtam meg, hogy én vagyok a család hétpecsétes titka. Az anyám ugyanis még a többórás beszélgetés után is azt mondta: most már mindent tudsz, de maradjon a te titkod, hiszen változtatni már úgysem lehet a dolgokon. Az igazi apámat pedig hiába keresném, ő azt sem tudja — ha még él —, hogy engem hagyott emlékbe anyámnak…

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)