Nagyon szeretek fotókat nézegetni. Főleg sok évvel ezelőtti privátfotókat, fekete-fehér képeket a századelőről vagy színes, retró hangulatot idézőket a ’70-es, ’80-as évekből. A Gastarbajter Archive Napok keretében pedig három magyarországi privátfotó-gyűjtemény is bemutatkozott, a sokak által ismert Fortepan, az Eidolon Centre for Everyday Photography és a Jelenarchívum. Előbbi kettőt Szilágyi Róza Tekla, a Jelenarchívumot pedig Martincsák Kata mutatta be. A beszélgetést Novák Lea moderálta.
Röviden a gyűjteményekről:
A Jelenarchívum egy közösségi alapú fotó- és történetgyűjtemény, mely az 1990-es évektől napjainkig terjedő időszakot öleli fel. Célja egy kortárs, 1990-től induló privátfotó-archívum létrehozása, mely személyes történetekkel egészül ki. A folyamatosan bővülő archívum egyszerre társadalmi projektumként és kutatási kezdeményezésként értelmezhető, és a széles körben ismert, népszerű Fortepan gyűjtemény kibővített folytatásaként képzelhető el.
Kossuth utca (Korzo), jobbra a Vladimir Nazor utca torkolata 1931-ben (Forrás: Fortepan)
A Fortepan egy szabad felhasználású, közösségi fotóarchívum, ahol több mint 200 000 archív fényképet tölthetünk le ingyenesen, jó minőségben. A honlapot két magánszemély, Szepessy Ákos és Tamási Miklós indította 2010-ben 5000, jórészt lomtalanításokon talált fotóval. Azóta több száz család, amatőr és hivatásos fotós, illetve közgyűjtemény bővítette a Fortepant.
Az Eidolon Centre for Everyday Photography egy budapesti székhelyű intézmény, melyet 2023-ban alapítottak, és mely a hétköznapi (vernakuláris) fotográfia, valamint a banális, mindennapi képkészítés eredményeinek bemutatásával, kutatásával, gyűjtésével és publikálásával foglalkozik, illetve olyan projektumokkal, amelyek ezekkel a képi világokkal dolgoznak.
Forrás: Fortepan
Katától megtudtuk, hogyan is indult a Jelenarchívum. A Fortepan megkereste a Néprajzi Múzeumot, mivel szerette volna, ha van egy olyan folytatása a gyűjtésnek, amely a jelenkorhoz kapcsolódik, a Fortepan gyűjtőjét ugyanis a ’90 utáni privátfotók világa már nem érdekli, s ebben a döntésben szigorú is maradt.
– A Néprajzi Múzeum jelenkorkutatási programja eleve ezt az időszakot veszi elő, és ezt teszi át kortárs kutatásokba, kiállításokba, könyvekbe. Van egy gyakorlatunk, a társadalmi változásokat és a megváltozott tárgykultúrát próbáljuk vizsgálni a néprajztudomány módszereivel, így a Néprajzi Múzeum úgy látta, hogy a MaDok-program lehetne ennek a tere. Mi történeteket gyűjtünk témák szerint. Vannak kampányaink, melyekbe be lehet csatlakozni, s ezekből a történetekből és fotókból kiállításokat készítünk. Ez volt a fő motiváció, hogy olyan kutatható felület jöjjön létre, amely egy nyitott és közösségi aktivitásra épülő platform, ahol megnézheted mások történeteit vagy ráismerhetsz saját privátfotóidra mások történeteiben, s te is feltöltheted a sajátod – mesélte Martincsák Kata.
Az Eidolon más attitűdöt képvisel, a kutatásra, a privátfotó intézményesítésére helyezi a hangsúlyt, és nemzetközi közegbe ágyazza magát. Szó esett arról, hogy milyen különbségek vannak a nemzetközi és a hazai platformokon, ami a privátfotográfiai archívumokat illeti. Erről Szilágyi Róza Tekla mesélt.
– Hogy hosszú távon sikeres intézmény legyünk, ahhoz előbb egy olyan renomét kell szereznünk a munkánknak, szakmaiságunknak, amely túlmutat a határokon. Amikor 2023-ban elkezdtük fejleszteni az Eidolont, nagy vágyam volt, hogy az első két év után azt mondhassam, hogy felhajtóerejű kis intézménye vagyunk a privátfotográfia párbeszédének, ezért nagyon tudatosan nemzetközi konferenciákat szerveztünk, felállt egy jelentős nemzetközi advisory board a privátfotó-kutatás legnagyobb szereplőiből – fejtette ki, hozzátéve, hogy a privátfotográfiát kutató művészettörténészek, az azzal dolgozó kurátorok, gyűjtők, a szakma krémje nagyon befogadó, párbeszédalapú, kíváncsi közeg, teljesen eltér a kortárs képzőművészeti közeg hasonló, magas minőségű szereplőitől. Ezért tudatos építkezéssel és nyitott szakmai attitűddel két év alatt valójában el tudták érni, hogy ezekkel a szereplőkkel intenzív párbeszédben és együtt gondolkodásban működjenek.
Forrás: Fortepan
Az első években a világ legnagyobb múzeumainak gyűjteménykezelési kollégáival és más szakemberekkel folytatott online megbeszéléseket, a többi közt a Museum of Modern Art, a Metropolitan Museum of Art és a Victoria and Albert Museum munkatársaival.
– Az ember a húszas évei végén nem akar elkezdeni egy olyan dolgot építeni, amely igazából falra hányt borsó, mert kiderül, hogy Amerikában tizenöt éve csinálja egy jól működő intézmény. De kiderült, hogy nincs ilyen intézmény. Ezért elindultunk. Az, hogy az ötlete egyáltalán megszületett, a magyar privátfotó hagyományainak köszönhető. Mert olyan monopolhelyzetben van Magyarország, hogy van egy Fortepanunk, melynek alapítója közfeladatokat lát el, saját passziójából, tudásából, idejéből, egyáltalán nem finanszírozva az állam által. Emellett van egy Hórusz Archívumunk, mely Kardos Sándor privátfotó-gyűjteménye, több mint 1 millió képpel, tehát van egy olyan előtörténete a privátfotóval való foglalkozásnak, amely unikális – mesélt a háttérről Róza.
S hogy ő maga hogyan került közel a privátfotográfiához? Róza művészettörténészként és esztétaként végzett, majd mintegy tíz évig dolgozott az Artmagazin munkatársaként, egy ideig online főszerkesztőként is. Bár kortárs galériákban dolgozott Isztambulban és Budapesten, sokáig úgy érezte, még keresi a helyét a szakmában. Fordulópont volt számára, amikor Simó György és Barakonyi Szabolcs felkérték a Fortepan Masters könyv szerkesztésére, melynek célja az volt, hogy a Fortepan képeit ne pusztán illusztrációként, hanem önálló fotográfiai értékként mutassa meg, mintha egyetlen amatőr fotós dokumentálta volna végig a XX. századot. A hároméves munka során Róza ráébredt, hogy a privátfotó azért vonzza, mert egyszerre kapcsolódik történelemhez, szociológiához, vizualitáshoz és fotótörténethez. „Nekem nem elég egy dologhoz értenem” – fogalmazott. Azt mondja, a cikkírás magányos munkája helyett azt a közösségi, párbeszédalapú közeget kereste, ahol folyamatosan lehet tanulni és kérdezni.
A röszkei határátkelőn 1973-ban (Forrás: Fortepan)
Hol húzódik a határ privát és nyilvános között? Érkezett az újabb téma Novák Leától. Mindketten egyetértettek abban, hogy sok dolog, mely egyénileg, közösségileg történik velünk, az az érdektelenség homályába kerül. Amit jól tud a privátfotográfia, az az, hogy ha ezek a képek, melyeknek az esztétikája, képi minősége nem annyira idegen tőlünk, mint sok más vizuális tartalom, a kezünkbe kerülnek, át tudják törni ezt az érdektelenséget.
– Nem azt mondom, hogy órákig fogunk minden képről gondolkozni, de mindig van egy-két olyan momentum, hogy amikor egyik rokonunk fekete-fehér fotója kerül a kezünkbe, felismerünk benne valamit, s ez előhív valami érzelmet. Ez működteti a privátfotót. Furcsa etikai, erkölcsi kérdésekkel is találkozik az ember, amikor ezzel a képanyaggal dolgozik. Egy rosszkor rossz helyen megosztott fénykép szülhet családi konfliktust, mert kiderül, hogy apuka egy olyan nővel töltött időt, akivel nem lett volna szabad. Felmerül a kérdés, jogom van-e nekem családi képekkel bármit csinálni. Én azt gondolom, hogy a megfelelő etikai átgondolással és minimum egy helyi vizuális kultúrát ismerő szakember bevonásával igen. De sok előfeltétele van – mondja Róza.
Kata egy másik példát is említ, Susan Meiselasnak, a Magnum Foundation jelenlegi elnökének kurdisztáni fotóalbumát.
– Egy gyönyörű példa ez, mely bemutatja, hogy a privátfotó nagyon jó kiegészítője annak az el nem mesélt történetnek, ez esetben a kurd történelemnek, amely kimarad a történelemkönyvekből, amelyet nem mesélhetnek el, meg vannak fosztva még a saját nyelvük használatától is az idők során. Nagyon szép projektum. Susan a ’90-es években kezdett fotózni és interjúkat készíteni itt, emellett levéltári anyagokat gyűjtött, majd létrehozott egy olyan kollektív könyvet, ahová rengeteg kurd adta oda az emlékeit, fotóit, ezzel segítve az ő emlékezetüket. Ez pedig egy tekintélyes archívummá vált, mely a mai napig bővül, ugyanilyen közösségi aktivitás szerint, mint ahogy a Fortepan vagy a Jelenarchívum. Jó példája annak is, hogy hogyan lesz a privátfotóból közösségi emlékezet, vagy hogyan válik nyilvánossá. De szerintem már az is jó, ha egy családi emlékezetet sikerül megmenteni.
A Jelenarchívum kampányok szerint gyűjti a fotókat. Témái között van egyebek között a Játék, kaland, kirándulás, Autók a tenger felé, Szatyormesék vagy éppen a Katonadolog, Gyermekhordozás – ezekhez bárki csatlakozhat saját fotóival és emlékeivel.
– Ezek között van, ami inkább tárgyhasználatra fókuszál, a szatyros és az autós, ahol autótípusokat nézünk, van, ami inkább a történetre, ilyen a játék, kaland. És készülünk új kampányokkal is. Ami a nehézség a gyűjtésben, hogy mi történeteket is gyűjtünk a képek mellé, s az embereknek nincs idejük írni. Sokszor megkapom, hogy van egy nagyon jó kép, mely beleillene a kampányba, de annak, aki feltette, nincs ideje megírni annak történetét – tudjuk meg Katától.
A harmadik és legnagyobb gyűjtemény a Fortepan, melyet szintén Róza mutatott be, hiszen az Eidolon a Fortepan intézményi partnere, az egyik alapítóval, Tamási Miklóssal sok dologban gondolkodnak együtt.
Forrás: Fortepan
Több mint 100 000 képről beszélhetünk, ami egészen hihetetlen módon ennek az egy embernek az állhatatos, kitartó, fotográfiát nézegetni szerető attitűdjéből töltődött fel.
– Fontos lépés volt, hogy Miklós a Fortepan történetének elején meghozta azt a bátor döntést, hogy minden a szabad felhasználás alá töltődik fel, a képek tehát cirkulálni tudnak, szemek elé kerülnek, kiadványokba. A képek ott szerepelnek egy indie rock zenekar lemezborítóján, kortárs írók könyvében, újságokban. És ez csakis ennek a döntésnek köszönhető, hogy volt egy tudatos és bátor ember, aki pontosan tudta, mit akar kezdeni a fotográfiának ezzel az ágával. Mivel ő jól csinálta, az emberek érzik, hogy nekik épül valami, szeretet övezi, az emberek büszkék, ha felkerül ide egy családi fotó. Van egy elképesztő tisztelet felé s egy olyan közösségi felhajtóerő is, amely működteti az archívumot. Miklósnak nagyon jó szeme van. Ugyanilyen méretű archívumokban negyedennyi jó kép van – avat be bennünket Róza.
Zárásként arról ejtettek szót, hogy mit tanulhatunk a privátfotókból, milyen előnyökkel járnak ezek a gyűjtemények. Kata a Jelenarchívum kapcsán arra mutatott rá, hogy mivel a ’90-es évektől gyűjtik a képanyagot, az közel van hozzánk, de egyre távolodik, és arra nincs gyakorlatunk, hogy mi személyesen, átlagemberek hogyan tároljuk ezeket a fotókat.
– A digitális váltás 2005-2006-nál történik, akkor kezdünk egyre nagyobb számban digitálisan fotózni. Nálunk benne van a digitális váltás milyensége abból adódóan, hogy 2005-ig még analóggal találkozunk. Ha történetek is kapcsolódnak hozzájuk, jelentős forrásanyag tud lenni, ráadásul nem egy kurátor szövegéből tudjuk meg az információkat, hanem attól, aki az eseményt átélte. Annál pedig nem lehet semmi hitelesebb.
Róza egy érdekes tényre mutatott rá ezután.
– Van egy érdekes helyzet, hogy a ma embere egy nap alatt több fényképet lát reggeltől délig, mint valaki a XIX. században egész életében. Képcunami van. A privátfotográfiával való foglalkozás, annak esztétikája és történetei megtanítanak bennünket képeket olvasni. A képolvasás kultúrájának tudatos visszahozatala fontos misszió. Hogy ne félvállról vegyünk minden fotót, csak azért, mert szét vagyunk szaturálva minden oldalról képekkel.
Még sokáig hallgattam volna ezt a beszélgetést, hiszen ritkák az ennyire lelkes és profi emberek, akik közérthetően beszélnek arról, amivel sok éve foglalkoznak. És bizony kedvet kaptam egy kis képolvasásra. Böngésszék önök is ezeket a csodálatos gyűjteményeket:
