József Attila verssorával kezdem a végén. Mert vége lett ennek is. A hetediknek. Orom, Malomfesztivál. A port már lemostam, kifújtam, áttöröltem, csak az autón látszik, hogy egy hétig kint voltunk a forgószelekkel tarkított tájban. Kukoricák és csipkefüggönyök között, ahol a fényfestők még a földet is matyómintásra hímzik.
S ez most lehetne itt egy marketingszöveg is részemről, hiszen aki szervezett már bármilyen rendezvényt, az tudhatja, hogy másként élvezi egy átlagos látogató, s másként a szervező, aki megpróbál mindent azonnal és nagyon gyorsan megoldani, vagy előkeríti a másik szervezőt, hogy az oldja meg ugyanezt. Tehát most valójában arról kellene írnom, a jövőben mit szeretnénk máshogy csinálni, mégsem így lesz. Aki volt már a Malomfesztiválon, az tudja, varázsereje van a helynek. Démonok, tündérek, manók lakják.
S előtte táboroztunk. Nem maradt el az építő- és szépítőtábor sem, két héten keresztül dolgoztak önkéntesek, hogy mire a fesztiválozók befutnak, minden infrastruktúra álljon, folyjon a víz, legyen áram. Mellettük pedig a lányok varrták, szabták, színezték a Malmot és környékét.
Fotó: Kovács Áron
Aztán megérkeztek az alkotótáborosok is. Az idén az irodalom és a performance, valamint a zene kapott főszerepet. Oláh Tamás, Verebes Andrea és Blaskó Lea foglalkozott az irodalomperformance-mámor-táborosokkal, Kertész Endre csellóművész pedig a zenészekkel.
Aminek szervezőként külön örülök, hogy a táborok esti programját is sikerült színesre alakítani, hogy csak néhányat emeljek ki: megnéztük a Muskátli és a Branka című filmeket, fellépett a Duckshell zenekar, műhelyfoglalkozást tartott Nyáry Pál színművész, a lányok részt vettek a Desirée — Te milyen üzeneteket kapsz? című beszélgetésen, itt volt Londonból a Blue Canary Films három alkotója és Slava’s Journey című filmjük, Tóth András színművész megidézte Cseh Tamást a Mélyrepülés című előadásában, Michael Bowring pedig elkészítette a táborozók, építők és szépítők portréfotóit. És mindez még a fesztivál előtt történt. Azon az egy héten, amelyet személy szerint én mindig jobban élvezek, mint a fesztivált, a családias, táboros hangulata miatt.
Fotó: Kovács Áron
Az idén az ismert helyzet miatt egy picit kisebbre vettük a fesztivált. Ezért például a Bitang nagyszínpad is szabadságra ment, kevesebb volt a fellépő, s ezt nem bánom. Mert nem akarunk nagy fesztivál lenni. Sőt. Jó lenne megmaradni ennyire kicsinek. Ahol néhány kör séta alatt belebotlasz az ismerősökbe, s később a lángosra várva a sorban megbeszélitek, mennyire jó volt a Tremolo koncertje, vagy hogy meglepett benneteket a programban nem is szereplő két zenekar. Az egyik muskátli, a másik réz. Húzás, fújás. A lényeg a közös éneklés. Mert a szöveget mindenki fejből fújja. Mint egy szülinapon az Ez a nap más, mint a többi… kezdetű dalocskát.
Tremolo. A fesztivál nulladik napján már nagy volt a készülődés, megérkezett a csapat Szicíliából, szinte két tucat zenész hangolt a tarlón, a Chill sátor mellett. Tábortűz és örömzene. Mindjárt kezdenek, s azzal a fesztivál is elrajtol. Aztán a húrok közé csaptak. Ha csak ez az egy koncert lett volna a Malmon, én akkor is elégedett vagyok.
Fotó: Kovács Áron
És rájöttem arra is (újra és újra), hogy nem volt buta az ember őse, amikor felfedezte, hogy a villám megszelídíthető, s a tűz ott marad, összegyűjti maga köré az embereket, hiába van nappal majdnem 40 fok, a fesztiválozók ott üldögélnek, nézik a tüzet, beszélgetnek, néha összetalálkozik a szemük egy szemben ülővel. Hallgatják a zenét, vagy csak elbambulnak, elgondolkodnak. Tűz mellett valahogy lelassul minden.
Szerencsére az idén is rengeteg család jött ki, nem is csoda, hiszen a gyereksarok tele volt programmal és foglalkozással, labdákkal, felolvasásokkal, mesével, zenével, fajátékokkal. Sok elégedett, poros és fáradt gyerkőccel az est végén — és még több poros, de mosolygó szülővel.
Fotó: Szabó Róbert
Az Akácos színpadán az idén is mindenki tudott zenei ízlésének megfelelő kínálatból csemegézni: volt itt rock, jazz, reggae, kísérleti jellegű muzsikák, világzene, DJ-k, egy kis jam, egy kis slam és hajnalig tartó tánc. Szeretjük, ami a miénk, mert az jó. Ez lehet egy mottó is, hiszen a legnagyobb őrület a Sin Seekas, az Uprise, valamint bongor koncertjén volt, és csak egy kicsivel maradt el utánuk a KurtaUtca vagy a Tudósok bulija. A Chill sátor minden évben alakul, az idén is jelentős metamorfózison esett át, hiszen először a fesztivál történetében estére ez is koncerthelyszínné változott, az elektronikus zenét kedvelők ringatták testüket a sátor alatt, ahol nappal teaház működött, és Katona Gabót is főleg itt találhattuk meg krémjeivel, tanácsaival, előadásával. De lehetett kézműveskedni, agyagozni is egy jót, vagy éppen jógázni.
Fotó: Szabó Róbert
Sokan nem is a fellépők végett jönnek. Hanem találkozni, ott lenni, beszélgetni, meginni egy finom Irsai Olivért, vagy megkóstolni, mit főzött aznap a Soul Kitchen, esetleg csobbanni egyet a medencében, miközben lemezeket pörgetnek a DJ-k.
Van egy nagy fesztivál Amerikában, kint a nevadai sivatagban, ez a Burning Man. Óriási művészeti alkotásokkal, installációkkal, egy többméteres, égő fabábbal, hőséggel, homokkal, zenével. Igaz, ott még nem jártam, de az idei Malomfesztiválnak egy kicsit ilyen hangulata volt számomra. Vajdaság sivatagában egy háromfejű ló hátán vágtáztunk, elégtünk, megperzselődtünk, de végül épségben, érzésekkel és élményekkel jól feltöltve tértünk haza a hetedikről. Aki egyszer malmos volt, az mindig malmos marad. Átléptük a bűvös hetest, a következő már a nyolcas lesz, melyet elég csak oldalra billenteni, hogy megkapjuk a végtelent.
Fotó: Szerda Zsófi
Fotó: Szerda Zsófi
Fotó: Szerda Zsófi
