A harag rossz tanácsadó

A harag rossz tanácsadó

A magas, kisportolt, alig harmincéves mérnököt érzései késztették a beszélgetésre.

Nős, az első gyermeke hét hónappal ezelőtt született meg, mérhetetlen boldogságot szerezve ezzel. A minapi eseményekig a fiatalember meg volt győződve róla, hogy egy boldog családból származik.

— Nem szokásom a vallomástétel, de most annyira tele vagyok ellentétes érzelmekkel, hogy úgy éreztem, az hoz megnyugvást, ha egy idegennel beszélgetek — mondja csöndesen a férfi. — Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy az ember olyanokban is csalódhat, akikért kész lenne meghalni, de úgy tűnik, sokat kell még tanulnom. Boldog családból származom, úgy nőttem fel, hogy sosem volt semmilyen gondunk. Még anyagi sem, mert a szüleim egyetemi végzettségű, vezető beosztásban dolgozó szakemberek. Engem és a húgomat arra tanítottak, hogy csak a tudásunkat, a becsületünket nem veheti el tőlünk senki.

Az egyetem befejezése után azonnal munkát kaptam, lány is volt az életemben. Igaz, a szüleim szerint nem illünk össze, ő ugyanis tanyasi kislányként került a városba, a középiskola befejezése is gondot okozott neki, hát pincérnő lett. Szorgalmas, nagyon rendes lány volt, és feleségként is megállja a helyét, az unoka érkezése után pedig a családom is elfogadta. Minden a legnagyobb rendben van — azon kívül, hogy néha bosszant, ha valamit nem ért, nem tud. Ilyenkor azzal ugratom, hogy ha a fiunk iskolás lesz, újrakezdi a tanulást. Tudja, ahogy az ember idősödik, egyre jobban látja az életet, a környezetét, sőt, a családon belüli viszonyok is átértékelődnek. Talán ennek köszönhető, hogy inkább anyu áll hozzám közelebb. Ha róla van szó, megpróbálok tárgyilagos lenni, és azt hiszem, sikerül is. Ő egy rendkívül intelligens, érzékeny, jóindulatú és csöndes teremtés, akinek a család a mindene. Apámmal szerelemből kerültek össze, talán nem is volt másik férfi az életében, és apámra mindig úgy nézett, mint egy szentre. És ezt tőlünk, gyerekektől is elvárta.

Apám más vérmérsékletű, vallású és nemzetiségű, s az életről is egy kicsit más elképzelése van. De ez soha sem volt köztük gond. Legalábbis mi így hittük. Apám szerette a zajos társaságot, a zenét, alkalomadtán a bort is, szívesen utazott, viccelődött, egyszóval tele volt élettel. A társaságuk sokszor szervezett összejöveteleket, melyekre anyám apa miatt ment el, nem pedig azért, hogy szórakozzon. Amikor viszont valamilyen rendezvényre voltak hivatalosak, anyám rendszerint otthon maradt, és várta a hajnalt, hogy apa hazaérjen. Amikor már magam is megfordultam az éjszakában, megesett, hogy apámat nők társaságában láttam, sőt, olyan is, hogy kompromittáló helyzetben voltak — anyámnak azonban sosem szóltam. Nekem nagyon fájt apám hűtlensége, úgy éltem meg az ügyeit, mintha valamennyiünket elárult volna. És lassan gyülemlett bennem a harag, a tehetetlen düh. Anyámnak nem akartam fájdalmat okozni, ezért hallgattam.

Egyszer apámnak valamilyen gondja akadt a vállalatban, ezért otthagyta a munkahelyét, és céget alapított, ami lehetővé tette, hogy minden tekintetben „önállósuljon”. Eleinte persze nem volt sok megbízása, úgyhogy a család eltartása lassan az anyámra hárult. Időközben apám anyja is hozzánk költözött, mert meghalt a nagyapa. Ha anya megjegyzést tett apám kiadásaira, ő azzal utasította vissza a kritikát, hogy anyám otthon is igazgató akar lenni, de ő ezt nem engedi. Egy alkalommal anyám este valamilyen szemináriumról tartott hazafelé, és meglátta apámat, ahogy az egyik tömbház előtt érzékeny búcsút vesz egy nőtől. Otthon aztán megkérdezte tőle, merre járt, apám pedig szemrebbenés nélkül valamilyen anyagbeszerzésről kezdett el beszélni.

Ekkor anyám is kiborult, és noha a nagymama szerette anyámat, foggal-körömmel védte a fiát. Anyám végül, engedve a nyomásnak, adott egy új esélyt a kapcsolatuknak. Amikor azonban ismét rajtakapta apát, én is közbeléptem. Mondtam neki, ha már nem szereti, nem tudja megbecsülni anyámat, menjen isten hírével. Nekem ugrott, meg akart pofozni. Én elkaptam a kezét, és megkértem, maradjon nyugton, ne hívja ki maga ellen a sorsot. Csúnya dolgokat vágtam a fejéhez, és azóta sokszor megkérdeztem magamtól, jogom volt-e erre. De abban a pillanatban csak arra gondoltam, hogy képmutató volt — még a nevelés terén is —, ráadásul a felelősséget sem akarja vállalni. Azt kívántam neki, maradjon magára, és élje úgy az életét, mint egy hajléktalan. Végül elváltak, apám elment, a nőnek pedig, aki miatt szétesett a családunk, apám pénz és rang nélkül már nem kellett. Meghalt a nagymama, apámat a húgom sem támogatta. Eleinte a vállalata irodájában élt, majd eladta a céget. Egy ideig semmit sem tudtunk róla, de néhány héttel ezelőtt hallottuk, hogy súlyos beteg, viszont nincs, aki pénzelje a kezeltetését. Tudja, azóta bánt a lelkiismeretem, hogy rájöttem: a harag valóban rossz tanácsadó. Már visszavonnám az átkomat, de tudom, hogy nem sokat érek el vele. Apámnak sosem leszek képes megbocsátani, amit tett, és magamnak sem, hogy nem tudtam uralkodni a dühömön.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A harag rossz tanácsadó
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.14.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
A harag rossz tanácsadó
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.05.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink