Lajkások voltak mindketten, nagyon szeretnek huncutkodni, ezért inkább becsuktam őket, mielőtt beengedtelek — magyarázkodik vendéglátóm, Juhász Gyula népzenész, oktató, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és a Hagyományok Háza Hálózat — Vajdaság munkatársa, a Juhász zenekar brácsása. Miközben belépünk a hangulatos ebédlő-konyhába, melyet egy hatalmas kemence tesz otthonossá, szeretem az otthonunkat, ahogyan Ági berendezte, köszönet és hála illeti, igazi otthonná pedig a házban élő család teszi: a családfő, felesége, Ági és két fiuk, a négyéves István és az egyéves Mihály Gyula. Beszélgetünk, és közben mindenki teljesen természetesen teszi a dolgát: Ági kávét főz, ő is, Gyula is időnként a gyerekek körül tesznek-vesznek, a kicsik pedig jókedvűen csokit majszolnak — ami karácsonyhoz közeledve ott is magától értetődő, ahol az édesség nem a hétköznapok része —, játszanak, megmutatják kedvenc játékaikat. Csak egy szilárd, biztonságos családban lehet minden ennyire egyszerű: az, ahogyan Ági a férje elé teszi a kávét, ahogy kérés és kérdés nélkül fordul egyikük vagy éppen másikuk a gyerekek felé, ahogyan a kicsik jönnek-mennek, odafordulnak a szüleikhez vagy hozzám, a vendéghez, miközben a felnőttek beszélgetnek, s a kisebb-nagyobb „gyerekszünetek” után egyszerűen újra felveszik a beszélgetés fonalát. Mindenből az sugárzik: ebben a családban beszélgetnek egymással az emberek, nem csak tájékoztatnak, informálnak vagy megbeszélnek, és hogy megvannak a szerepek, elvek, mindenkinek megvan a maga helye, feladata a családban, melyeknek szeretettel tesz eleget. Szinte kézzelfogható az elégedettség, a harmónia, a törődés egymással — mondhatnánk, nekik megadatott az a családi élet, amelyre mindenki vágyik, csakhogy a lényeg, melyet hajlamosak vagyunk elfelejteni vagy semmibe venni, hogy ezért tenni is kell, napról napra.

Fotók:Családi felvételek

— Semmi különöset nem teszünk, csupán az első pillanattól kezdve körülveszi őket egy biztonságburok, és értékeket, értékrendet adunk át nekik, melyet mi is kaptunk a szüleinktől. Olyan apróságokon múlik ez, mint amilyen az, hogy hagyományos családban élünk, ahol Gyula a családfő, ahol mindent megbeszélünk, ahol mindenkinek megvan a feladata, ahol van egy napi rutin, ahol a gyerekeket nem a tv és az internet neveli, ahol a gyerekek érzik a szeretetet, hogy foglalkozunk velük, s este imádkozunk, közösen énekelünk — mesélik felváltva. S nagy örömmel osztják meg velem, hogy a minap Isti a nagymamánál aludt, és micsoda kétségbeeséssel telefonált a nagyi, merthogy a kisfiú a megszokott esti kupuszini éneket hiányolta alvás előtt, és a szülei telefonon közösen énekelték el neki, majd büszkén hozzáteszik, hogy elsőszülöttjük a mamánál sem feledkezett el az esti imáról, sőt a szövegét is hibátlanul tudta.

Ági feladata a háztartás és a gyereknevelés, ezt én nem mondanám áldozatnak, ez így jó nekem, és mindenkinek a családunkban, mert egyértelműen a hagyományos családi szerepek mellett döntöttünk. Bár Gyula mindenből kiveszi a részét, amikor otthon van, a gyerekekkel együtt nagyon várjuk, hogy a hármasban közösen, tartalmasan eltöltött órák után apa hazajöjjön, és a gyerekek délután nagyon „apásak”. A napi rutin Gyula munkaidejéhez, valamint az esti zenélésekhez, próbákhoz, oktatási tevékenységeihez igazodik. Ami elmaradhatatlan, az a reggeli közös kávézás-teázás négyesben, a gyerekek fürdetése, lefektetése után a házaspár beszélgetése, mi mindent megbeszélünk, a legapróbb dolgokat is, amelyek foglalkoztatnak bennünket, vagy ami velünk történik. Ági huszonegy éves volt, amikor összeházasodtak, egyetemre járt, amikor megismerkedtek, Gyula az első randevún kérte meg a kezét, s a következő pillanatban már feleség meg anya voltam — mondja Ági. Éreztem, hogy megtaláltam, akit akartam, ne húzzuk az időt, hanem vágjunk bele, tudatosan — fogalmaz Gyula. Hány gyereket szeretnénk? Amennyit Isten ad — mondják határozottan, a nagycsaládban felnőtt Ági pedig hozzáteszi, Gyula úgy szokta mondani, ahány brácsája van, vagyis legalább négyet. A néptáncnak köszönhetően már ismerték egymást, Ági a szabadkai Népkörben táncolt, közös volt az érdeklődés, aztán Ági kapott egy meghívást egy konferenciára, a Hagyományok Háza Napokra, s megtörtént a csoda. A közös élet, családalapítás egyikük számára sem volt kérdéses, Ági otthagyta Szabadkát, Gyula és Zenta mellett döntött.

— Itt az otthonunk — indokolja meg Gyula az itthon maradás melletti döntést. — Én sokat utaztam a muzsikálásnak köszönhetően, és ez engem teljes mértékben kielégített, olyannyira, hogy nekem honvágyam volt már annak idején, amikor egy hetet el kellett tölteni például egy erdélyi néptánctáborban. Ez a táj, az emberek… Engem ez nagyon ideköt. Ezt meg kell becsülni és meg is kell mutatni a külvilágnak, nem szabad szégyellni, mert nagyon értékes, sokszínű a mi világunk. Akárcsak a népzenénk. A középiskola első évében kezdtem foglalkozni népzenével, Szöllősy Vágó László bácsi zenekarában, szerettem volna néprajzra iratkozni az egyetemen, viszont akkoriban olyanok voltak a körülmények, hogy itthon maradtam. Jó döntés volt, a Szabadkai Műszaki Főiskolát informatikus szakon fejeztem be. Szeretem a matematikát — valamilyen formában a zene is az. Közben és utána is maradt a zenélés, és igazából készültem én a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, együtt jártunk Csizmadia Annával a felvételi felkészítőre, viszont a színvonalas képzés miatt óriási volt a túljelentkezés a népzenei szakra, összesen tizenkét embert vettek fel, brácsára kettőt a több száz jelentkező közül, és éppen a vonal alatt voltam. Hagytam, annyiban maradt, egészen tavalyig, amikor is az év vége felé Kelemen Zsolt kollégám a figyelmembe ajánlotta a nagy múltú, harmincéves nyíregyházi egyetemi képzés levelező szakát. Ágival megbeszéltük, hogy bevállaljuk-e ezt az öt évet, és belevágtam a tanári képzésbe, mert ezt szeretem.

— Gyula mindig nagyon szerény, ezért hadd meséljem el én — veszi át a szót Ági —, hogy mindig a tökéletesre törekszik, legyen szó bármilyen munkáról, tevékenységről. Hiába zenél évtizedek óta, előveszi a brácsát, és gyakorol, szeret felkészült lenni, akárcsak a gyerekek vagy a felnőttek oktatása során.

Gyula elmondja még, szeretnék elérni, hogy a népzene az intézményes oktatás része legyen, addig is táborokban, tanfolyamokon, képzéseken próbálják kinevelni a következő generációt tanárként, zenészként, színpadra, vagy csak úgy, hogy benne legyen a köztudatban, a gyerekek ismerjék a kultúránkat. Hozzáteszi, az intézetben is van és lesz munka bőven, akár a felgyűjtött anyag feldolgozása vagy kiegészítő gyűjtések végzése, kiadványok szerkesztése terén. Biztos, hogy amíg élek, ezt lesz lehetőségem művelni, ám a tanítás is szép feladat.

Ági is tanulni szeretne: mindenképp befejezi majd az egyetemet, szociális munkás szeretne lenni, ha a gyermekek felcseperednek, emellett a bútorfestészet is nagyon érdekli, abban ki tudok teljesedni, a kosárfonó és a bútorfestő tanfolyam volt az én énidőm. Az elsődleges dolgának viszont azt tartja, hogy anya legyen, és gyermekeinek, valamint Gyulának támogató közeget nyújtson.

Karácsonyhoz közeledve az ünnep hangulatának és varázsának a megteremtése az első, a szenteste — akárcsak a húsvét és a születésnapok — bármi áron a négyüké, másnap pedig körbejárják mindkettőjük családját, hiszen jól tudjuk, a nagyszülőknek ez óriási boldogság.