— Ismerem a város minden zugát, egész életemben biciklivel jártam a környéket — mondja elmélázva, közben fémdóznit kotor elő nadrágzsebéből, és megkérdezi: rágyújthatok? Az igenlő fejbólintásra köszönetet mond, és beszélni kezd. — Nekem a világgal már jószerével semmilyen kapcsolatom sincs. Hetente elolvasom a hetilapjukat, de egyheti késéssel, mert az eltartóim csak azután engedik meg, amikor ők már elolvasták. Innen az ötlet, hogy eljöjjek. Tudom, hogy a sorsomon a beszélgetés semmit sem változtat, de biztosan megnyugvást hoz. Mert rossz ember voltam. Lehet, ma sem vagyok angyal, de ezt még nem tudom felmérni. Mert az élet is olyan, mint a történelem: csak bizonyos idő elmúltával lehet róla tárgyilagosan beszélni.

Egy német család gyereke vagyok, a négy közül a harmadik, és ma már az egyetlen életben levő. A II. világháború idején, amikor az itt élő sváb családoknak menekülniük kellett innen, ötéves voltam. A családom is útra készen állt — egy ismerős sátrat szerelt az utánfutójára, és azzal vitt hat családot. Az úti cél Zenta volt, ott komp várta őket, és azzal menekültek az éj leple alatt valahova, ahol nyugalmat reméltek. Indulás előtt azonban az apám rosszul lett, és mi itt maradtunk.

A szüleimet elhurcolták, a húgom és a két bátyám megszöktek, egy ismerős család bújtatta őket hónapokig. Engem nem találtak meg, és így kerültem néhány nap múlva a volt szomszédainkhoz, akik vigyáztak rám a háború végéig. Akkor kezdtük keresni a szüleimet, a testvéreimet, és akkor tudtam meg, hogy csak mi, gyerekek éltük túl a háborút. Az idősebb bátyám hamarosan megnősült, és valamennyien náluk éltünk. Otthon mindenért a zsidókat tették felelőssé, a mi szenvedésünkért is. Olyan mélyen belém nevelődött a zsidók gyűlölete, hogy már a nevük említésére is dühös lettem. Befejeztem az ipari iskolát, géplakatos a szakmám. Nem vittek el katonának egy velem született betegség miatt. Munkába álltam, és hamarosan megismertem egy lányt, aki velem dolgozott a gyárban. Szép volt, emellett vidám és beszédes, udvarolni kezdtem neki, de csak később tudtam meg, hogy zsidó családból származik. Meg voltam győződve, hogy az ismeretségünk nem véletlen, vagyis a sors akarta, hogy éppen ő kerüljön az utamba. Ideális alkalom volt, hogy megbosszuljam mindazt, amit kellett — ahogy a családban tanultam.

Megesküdtünk, és én valóban úgy kezdtem viselkedni, mint egy idióta. Időnként, ha valamit mondott, ami nekem nem tetszett, megpofoztam, és állandóan zaklattam. Sosem emlegettem a zsidóságát, azt akartam, hogy megélje a megalázottságot, a kisebbrendűséget. Ma sem tudom, miért viselte el szinte szó nélkül minden disznóságomat. Sokszor eszembe jut, hogyan terveztem ki, mit csinálok vele, hogy szégyellje magát, hogy úgy érezze, alacsonyabb rendű nálam. És sikerült. Hat évet dolgoztam a gyárban, akkor összevesztem a főnökkel, és felmondtam. Soha többé nem voltam munkaviszonyban, öregségemre nyugdíjam sem lett. Apósoméktól kaptunk egy kétszobás, csinos, kis családi házat a külvárosban, és ott éltünk. A feleségem tartott el, szó nélkül vette a cigarettát, a sört, főzte, amit parancsoltam. És múltak az évek. Ő nyugdíjas lett, de utána is dolgozott, mert kettőnknek nem volt elég az ő szerény nyugdíja. A testvéreimmel nem tartottuk a kapcsolatot, ők nem akarták beengedni otthonukba a zsidó ivadékot. Arra nagyon vigyáztam, hogy ne maradjon terhes, nem akartam olyan gyereket, akinek zsidó vér is folyik az ereiben. Már közel voltam a nyolcvanadik életévemhez, amikor tavaly meghalt. Eltemettem, de nem számoltam azzal, hogy nélküle életképtelen vagyok. A házban fával tüzelünk, és a télen, amikor be akartam gyújtani, elestem a jeges udvaron, eltört a csípőm, azóta sántítok. Még a tavasz beköszönte előtt eltartási szerződést kötöttem az egyik szomszédom fiával és annak családjával, azzal, hogy a házat rá kellett íratnom. Valamennyi nyugdíjat kapok a feleségem után, ebből 5000 dinárt minden hónapban megtarthatok, a többi az eltartóé. Úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Még az asztalukhoz sem ülhetek evés közben, egy cseréptálban hoznak a szobámba annyi ételt, amennyit aznapra kiszabnak. Mindegy, nincs mit tennem. Már lelkem sincs, a gyűlölet kimart belőlem minden emberséget, helyette tele vagyok gyűlölködéssel. Ha lenne rá mód, hogy újrakezdjem az életemet, legelőször a gyűlöletet száműzném magamból. Mert csak rosszat hozott.