A torontálvásárhelyi Kiserdőn és a falu legszélesebb utcájának két oldalát összekapcsolni hivatott betonjárda végén álló magányos nyárfaóriáson túl — szinte a puszta kellős közepén — van egy házikó. Pontosabban egy tanyára emlékeztető épületegyüttes, amelynek jobb szárnya néhány hónapja a húsz-egynéhány éves Gut házaspáré.
Az épületen nincs cifra ablak, semmi cicoma, mégis már messziről megragadja az arra járót. Ami nem csoda, hiszen a belőle kiszürelmő gyermekzsivaj még így, őszutón is reménykeltően üdévé teszi a debellácsi gyepsor határtalan vidékét. A huszonhárom éves Vladimirnak, a nálánál csupán egy évvel fiatalabb nejének, Angélának, illetve gyermekeiknek, az ötéves Andreának, valamint a két és fél éves ikreknek — Tijanának és Teodórának önként választott lakhelye ez. Egy fészkecske, amelyet a két fiatal együtt kíván tatarozni, élhetőbbé tenni. A valószerű álmaik beteljesedését előmozdító csodamasinához pedig a kölcsönös bizalomból és megbecsülésből készült keveréket használják üzemanyagként. Továbbá nemcsak a Gondviselés megtartó erejében bizakodnak, hanem abban a szellemi útravalóban is, amelyet a leánykák szülei — akik maguk is többgyermekes családból származnak — szinte ösztönszerűen hoztak kirajzási helyükről.
A kenyérkereső, családfenntartó természetesen Gutéknál is az apa, aki a helyi zöldségtermesztő nagygazdák egyikénél dolgozik már huzamosabb ideje idénymunkásként. A gyermeknevelés és a háztartás vezetése az anya teendője.
Vasárnap viszont együtt a család. Akkor aztán, ha csak néhány órácskára is, de mindkét fiatal szülő szusszanthat egyet. Ha fáradtan is, de mosolygó arccal veszik körül csemetéiket és osztoznak önfeledt játszadozásaikban.
