home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A gubó és a lepke filozófiája
Farkas Zsuzsa
2010.05.12.
LXV. évf. 19. szám
A gubó és a lepke filozófiája

Csókán, beszélgetésünk idejénÁrad a zöld a Nagyutcán, fű-fa-virággal köszönt a május. Szép nagy csendesség mindenütt. Az akarnokok világa innen csak messzire zakatol. Az egyszerű, kis ház kapuján szögre akasztva a kulcs. Aki barát, bemehet. Tolvaj meg hiába menne. Ellopni innen nincsen mit....

Csókán, beszélgetésünk idején

Árad a zöld a Nagyutcán, fű-fa-virággal köszönt a május. Szép nagy csendesség mindenütt. Az akarnokok világa innen csak messzire zakatol. Az egyszerű, kis ház kapuján szögre akasztva a kulcs. Aki barát, bemehet. Tolvaj meg hiába menne. Ellopni innen nincsen mit. Azazhogy mégiscsak van: a házigazda dúsgazdag emléktára, melynek ajtaját csak ritkán nyitja meg. Főként nem a nagy nyilvánosság előtt. Most sem az újságíró, hanem a régi barát előtt tárja ki, s hangsúlyozza: nem ,,interjú”-t ad ő a lapnak, hanem csak beszélget velem -- itt, az apró virágoskertre néző teraszon, miközben a meggyfák koronáját most aranyozza éppen a lenyugvó nap, fényes szőrű cicák ugrálnak puhán pattogó cserebogarak után, valahol a közelben harkály kopogtatja az ágat, a szomszédék libáinak gágogására meg feketerigó felel.
- Hallod a csendet? - sandít rám a pipája mögül.
Boldogan nyugtázom, hogy életerősen virít nála a Pap Jóska költő barátunktól származó zsályák kékeslila foltja. Nem úgy a tőlem kapott lilaakác, kertvárosi kertemnek mostani pompázatos dísze, melynek csodájára jár az utca, s szinte elnyelni készül a világot. Az itteni csenevész kis fácska már évek óta hiába hadakozik a komisz bánáti földdel.
- Hetven lettél... El sem hiszem. S miután bejártad a fél világot, tettél-vettél, igazgattál, szerkesztettél, politizáltál, nagykövet is voltál, az események gyújtópontjában forogtál mindig, egyszer csak eltűntél a világ szeme elől, s itt hallgatod már vagy tíz éve a csendet. Isten éltessen! - emelném vörösboros poharam - ha hagyná. Szelíden maga elé veszi, mondván, hogy nekem még hazáig vezetnem kell. Mit tehetnék? Ráhagyom. Csak beszéljen már végre.
- Abban a házban élek, ahol megszülettem... Látod azt a sajtárt ott a kertben a muskátlival? Az még a nagyanyámé volt. Meg az a tejfölösibrik is a kútnál... Haszontalan kacat - számomra becses emlék. Valahogy az az érzésem, hogy nekem nem is volt soha másom, csak gyermekkorom... Öt kiló húsz dekásan születtem, május 14-én vagy 13-án, ezt már sohasem tudom meg pontosan, a Bika jegyében, s a bábaasszony, a Vuka néni sokáig vert, mígnem fölsírtam. Úgy látszik, a Sors már akkor tudta, hogy engem meg kell verni, hogy hangot adjak. Azt hiszem, ez végigkísérte az életemet. Verést sokat kaptam. Most is viselem a nyomát, kint is, bent is... Kaptam sajnos nemcsak ellenségtől, hanem baráttól, ismerőstől, rokontól is. Csillagász akartam lenni, de csak jogra kaptam ösztöndíjat a falumtól. Az egyetem első évén még aktív kosárlabdázó voltam, az első ligás belgrádi Radničkiban. Játszottam Koraćtyal, Minjával, Katićtyal, Kurcz Ferivel és a többiekkel. Amikor azonban láttam, hogy az egyetem kárára megy, felhagytam a kosarazással, és sorra le is tettem a vizsgáimat.
A gondok akkor kezdődtek, amikor a Forum meg akarta szerezni az akkoriban már irodalmi tehetségnek számító, iskolázott, jó eszű, magyar munkáscsaládból származó fiatal kádert a csókaiaktól. Végül is vissza kellett fizetni a folyósított ösztöndíját a falunak. Szeli István, Németh P. István és Pap József közvetítésével lényegében megvásárolta őt a kiadóház 1962-ben. Aztán pedig egyfajta ,,muszáj Herkules”-ként kezelték. Mást sem csinált, mondja, mint igazgatott, szerkesztett, politizált, noha ő szíve szerint inkább verset írt volna. Mert már az elemiben, Bori Imre tanár úr keze alatt, még a házi feladatokat is versben írta meg. A hatvanas évek elejétől tartó barátságunk során egyetlen alkalommal sem láttam, hogy a fejébe szállt volna a dicsőség, hogy elragadta volna a magas pozíció szédülete. Ha csak tehette, lent lógott a nyomdában, a mettőröknél, szedőknél, papírból szalonnázott velük, az újságírókkal meg évődött, heccelődött, kártyázott, sakkozott. Együtt ült velünk asztalhoz, ettük mindnyájan az egytálételt, amit vállalati pénzeken kaptunk az ő vezérigazgatóskodása idején. Istenem, micsoda idők voltak azok! Volt munka rogyásig, volt pénz is. Mindenki irigy volt a Forumra akkoriban. Akinek sikerült elhelyezkednie ott vagy a Naftagasban, arra azt mondták: megfogta az isten lábát. Könnyű volt akkor, mondják most sokan, csak úgy dőlt a pénz a Tartományi Művelődési Érdekközösségtől.
- Ha csak arra támaszkodtunk volna - jegyzi meg -, akkor nem jutott volna arra is, hogy a Magyar Szóban mindenki, még az egyedülállók is, lakást kapjanak. Jó közgazdászaink voltak, Piszár Jóskával az élen, s a magyaroktól behozott könyvekért, folyóiratokért úgy fizettünk, hogy nyomdai szolgáltatást nyújtottunk nekik, de nem a Forumban nyomtuk a könyveiket, hanem a Ljubljanai Deloban vagy Zágrábban, illetve a szabadkai Minervában, ami nagyobb hasznot hozott. 12 részlege volt akkor a Forum újság-, könyvkiadó és nyomdaipari vállalatnak, 1750 alkalmazottal, s a Marketprintnek volt a legnagyobb jövedelme: a Ljubavni vikend romani sorozattal meg a képregényekkel hatalmas extrajövedelemre tettünk szert. A Magyar Szó kiemelt jelentőséget élvezett, s visszakapta a személyi jövedelmi adót, amit lapfejlesztésre és -terjesztésre lehetett fordítani, ezért nem véletlen az sem, hogy bármilyen jelentős esemény történt a világban, napilapunk tudósítója ott volt a helyszínen. 86-ban úgy mentem el bangladesi nagykövetnek, hogy kész volt a tervünk az új Forum-ház kiépítésére, már a telek egy részét is megvásároltuk a kiállítási csarnok közelében. Az volt cél, hogy a 14 különböző helyen működő részlegünket egy fedél alá vonjuk. Amikor 91-ben visszajöttem, addigra mindezek a tervek kútba estek. Feltehetőleg az országban uralkodó állapotok miatt. Vagy másért - ezt én sohasem firtattam.
- Kétezerben nyugdíjba mentél, s begubóztál. Azóta kétszer jártál Újvidéken: tanárod - ''a tanár néptárs” - Bori Imre, és jó barátod, Pap Jóska temetésén. Miért?
- Mert a barátaim ,,szelektív amnéziá”-ban szenvednek, és úgy érzem, hogy amit én barátságnak hittem, az nem is volt barátság, hanem csak érdek. És amikor ezt belátja az egyébként naiv ember, akkor inkább vállalja a csókai magányt és a csókai csendet. Meg önmagát. Olyannak, amilyen. - És nagyot szív a pipájából.
- Mivel telnek a napjaid mostanában?
- Próbálom magam hasznossá tenni a rokonság körében, és próbálom megtalálni a belső egyensúlyomat. Arra gondolok, hogy ne sajnáljuk a gubót, ha kiröppen belőle a pille... Ahhoz azonban, hogy az ember megtalálja a belső nyugalmát, kell egy kis India meg egy kis Kína is, ahol sok időt töltöttem, s ahol sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek az ember belső világára és a szellemi értékeire, mint az európai materialista világnézetre. A Jóistent ott csak arra kértem, hogy élve jussak haza, mert Indiában vagy megváltozni lehet, vagy meghalni. Megváltozni pedig annyi, mint elfogadni mindazokat az értékeket, azt az értékrendet, amit az indiai gondolkodásmód, filozófia tartalmaz. Mindenesetre így utólag átgondolva a dolgokat azt hiszem, hogy azok az emberek sokkal boldogabbak, mint az európaiak, attól függetlenül, hogy szegényebbek - néha csak egy marék rizsük van, de annak is tudnak örülni. Mert összhangban élnek a természettel.
Arról olvastam a minap egy ragyogó cikket, mondom neki, Müller Péter tollából, hogy a kommunizmus, ugye, kimúlt, de ideológiájából, a dialektikus materializmusból megmaradt továbbra is a rosszabbik része: a materializmus, nem pedig a szebbik: az egyenlőség, az igazságosabb jövőbe vetett hit. A ''meggyőződéses” párttitkárokból máról holnapra dúsgazdag kapitalisták lettek. Pénzért minden megvehető. ''Ez van! Csak az anyag! Csak a pénz. Minden más álomfalás, illúzió” - írja Müller. - ,,A baj, hogy így nehéz élni. Értelmetlen. És veszélyes.” Mondom Kálmánnak, hogy nála nem látok helikoptert, de még autót sem. Csak az édesapjától örökölt ütött-kopott kerékpárt, amin a faluban közlekedik. Gazdag pályafutása alatt mindössze egy lakást szerzett, 40 évi lefizetésre.
Azt mondja, ha újra kezdhetné, nem csinálna semmit ugyanígy... Először is kitanult volna egy becsületes mesterséget.
Mert: - Látom, hogy az én generációm tagjai, akik itt maradtak Csókán, sokkal normálisabb életet éltek/élnek, mint én, aki nagy utakat tettem meg. Szinte irigylésre méltó a szép rendezett, harmonikus családi életük. Én családközpontú ember voltam mindig, első volt mindig a család. A vállalatra szintén úgy tekintettem, mint egy nagy családra. És próbált az ember segíteni mindenkin. Azért sem vállaltam el végül a Magyar Szó igazgatói posztját, mert nem voltam hajlandó máról holnapra 300-400 embert elbocsátani. Voltak köztük olyanok, akiknek a nagyapját is ismertem, nemcsak az apját. Hol fog munkát találni a telepi, maradéki, temerini magyar? A legkönnyebb elbocsátani. Most látjuk, mennyire volt jó ez a politika, amikor már teljesen leépült a Fórum. Még ha a nyomdát is elengedik...
- Fontos, ugye, a jó csapat.
- Igen. Én mindig olyan emberekkel igyekeztem körülvenni magam, akik bizonyos dolgokban többet tudtak, mint én. Ahogy látom, az új politika meg mintha arra törekedne, hogy minél butábbakkal vegye körül magát. Amikor viszont átadtam a helyemet másnak, arra nem gondoltam, hogy abban az emberben talán nincs meg az, ami bennem megvolt.
- S mi volt meg tebenned?
- Azt hiszem, egy hiúságmentes, közösségnek alárendelt, felelősségteljes mindennapi munka. S nem az számított, hogy én esetleg a 26. vagy a 36. vagyok a fizetési listán. Azok az emberek keresték meg az én fizetésemet is. És tudtam örülni más sikerének. Én például, amíg a könyvkiadó főszerkesztő-igazgatója voltam, egyetlen saját könyvemet sem jelentettem meg. Mert nem tartottam etikusnak.
A kívülálló, gondolom, mindig könnyebbnek látja másnak a munkáját, vagyis a kibicnek semmi sem drága - így vannak egyesek az ő munkájával is. Amikor hazatért Bangladesből, készítettem vele egy beszélgetést a Magyar Szó számára, az volt a címe, hogy A nagykövet, aki juhász akar lenni. Másnap ott volt az asztalomon egy névtelen levél, rajta a következő sorokkal: Mondd meg a Fehér úrnak: papolni könnyű! Temerinben éppen juhászt keresnek, jelentkezzen!
- Én nem papoltam, valóban belekóstoltam a juhászok munkájába. ,,Bojtárkodtam” a rokonomnál. Akkor láttam csak, amikor belülről szemléltem, a saját bőrömön éreztem, milyen kíméletlen egy foglalkozás az. Reggeltől késő estig nincs megállás. Kihajtani, terelni, vigyázni a nyájra, ha megellik a birka, a válladra venni a kisbárányt, és hazáig cipelni... Két évnél nem bírtam tovább. Kívülről minden könnyebbnek látszik. Biztosan az általam végzett feladatok is. Neked mondom el most először, hogy például a kilencvenes évek végén, amikor mi nyomtuk a Forumban az ellenzéki sajtó kilencven százalékát (a Magyar Szón kívül a Nezavisnit, Vremét, Slobodna Vojvodinát, Naša borbát, Danast, Svetlost, Blicet, Naplót, a három Hét Napot), amit mások nem mertek, vagy nem voltak hajlandók nyomni, egy hétvégén, késő este, amikor kiszálltam itt a ház előtt a kocsiból, megállt mellettem egy másik kocsi - Újvidéktől követett -, abból is kilépett néhány tagbaszakadt alak: ,,Koji put vodi za Kikindu?” (Melyik út vezet Kikindára?) - kérdezték. Mire megmondtam volna, eltörték három bordámat. ,,Ti si taj, koji štampaš ono govno od Blica?!” (Te vagy az, aki azt a ganéj Blicet nyomtatod?!”) És záporoztak rám az ütések. Az volt a szerencsém, hogy a közelben levő kocsmából kijöttek az emberek...És lám, a közeli kocsma nemcsak árt, hanem meg is védheti az embert! És azt sem igen tudják, hogy Bangladesben milyen ,,jó” dolgom volt: amikor megáradt a Gangesz, derékig érő vízben jártam naponta a nagyköveti rezidenciától a követségig, hogy leadjam a jelentésemet. Az emberek az első emeletről pícézték a halakat - amelyek a két bambuszrúdra erősített, vízen úszó hullákat ették... Valamilyen amőbákat szedtem össze, 27 kilót fogytam egy hónap alatt, teljesen dehidrálódtam, egy hónapig feküdtem a belgrádi VMA-n, majd visszamentem, és dolgoztam tovább. A többi között megfordítottam, aktívvá tettem az ország kereskedelmi mérlegét... Az amőbák viszont még ma is itt vannak betokosodva a szervezetemben (ezért az átlagosnál mindig magasabb a testhőmérsékletem), ebből soha nem lehet kigyógyulni.
- Boldog mikor voltál?
- Amikor éreztem, hogy valahova tartozom, és megbecsülik a munkámat.
- Mi az, ami bánt?
- Amikor azok az emberek, akiket a barátaimnak gondolok, átvernek, magamra hagynak és hazudnak...
- Kiket becsültél az életed során?
- Mindazokat, akik jól végezték a dolgukat. Szerintem egy szépen felszántott föld is lehet olyan, mint egy jól megírt költemény. Vagy egy jól megvarrt öltöny, kivasalt ing... Mindazokat becsültem, akik tisztelettel, becsületesen, alázattal viszonyultak a munkájukhoz, és nem azt nézték, mennyi hasznuk lesz rajta. És én úgy gondolom, hogy amit énrám szabtak, azt én is tisztességgel elvégeztem. Bizonyára voltak hibáim és bűneim is, mert ha nem lettek volna, akkor angyal lennék, s nem társalognék itt veled...
És itt véget ért a beszélgetés, mert megérkezett Kónya Sándor, a nagyszerű versénekes, és rázendítettünk Fehér Kálmán barátunk egy általa megzenésített ragyogó versére, amely úgy kezdődik, hogy: ''Fényes világ, Szalkszentmárton,/ nem hajt a rügy száraz ágból./ Hogyha nem hajt, ki kell vágni, / tüze mellett lehet látni...” És daloltunk estelig.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..