A gonosztevő lelkiismerete
Perisity Irma
2021.06.25.
LXXVI. évf. 24. szám
A gonosztevő lelkiismerete

Alig harmincéves fiatalasszony mesél, meg-megállva beszéd közben. A terhesség utolsó hónapjában van, alig várja, hogy magához ölelje kislányát, aki — szavai szerint — rendkívül eleven, egyre erőteljesebben, örökmozgással keresi a világba vezető utat.

— Biztosan nem sietne ennyire, ha tudná, mi vár rá — mondja kesernyésen mosolyogva Manyi. — De megígértem neki már akkor, amikor megtudtam, hogy megfogant, hogy az apja és én megvédjük minden viszontagságtól, ne féljen. Mert bennünket, főleg engem, sokszor nem volt, aki megvédjen, vigasztaljon. Egészen biztos, hogy rossz időben jöttem világra, és az is biztos, hogy rossz helyre kerültem. Az anyám egy mélyen hívő, evangélikus családból származott. Az apja aktívan dolgozott a helyi egyházközösség tanácsában. Anyám egyetlen gyereke volt a nagyszüleimnek, nagyon vigyáztak rá. Egyébként a nagyapa tekintélye miatt a baranyai kisváros elitjéhez tartozott. A Nagy-Jugoszlávia széthullása idején a szülei nem tudták, mitévők legyenek, a nagyapa ugyanis szerb, a nagyanya magyar nemzetiségű volt. Azt mesélték, hogy abban az időben nemcsak a falubeliek osztódtak nemzetiség szerint, de sok esetben a családok is, főleg a vegyes házasságú szülők esetében. Nagyanyának voltak Bácskában rokonai, és azt latolgatták, hogy inkább oda mennének, mint Dél-Szerbiába a nagyapa rokonaihoz. Anyám tizenhét éves volt, nem akarta elhagyni a szülőfaluját, hiszen ott élt az első szerelme. Egy este a falubeli fiatalok forrófejű csapata berontott a házukba, nagyapát rögtön elvitték. A nagymama otthonmaradt anyámmal, akit a szeme láttára erőszakoltak meg az ordítozó legények. Állítólag anya szerelme is köztük volt. A következő napokban anya a nagymamával kénytelen volt elmenekülni a házukból, és Bezdánba jöttek a nagymama öccséhez. Két hónap múlva kiderült, hogy anya terhes.

Amikor megszülettem, a nagymama felakasztotta magát az istálló gerendájára. Anya egyedül nevelt, persze a nagybácsi házában, ahol, főleg a háziasszony, gyakran hangoztatta, milyen erkölcstelenek a lányok, lefekszenek bárkivel, és utána az anyjuk viseli a szégyent meg a gyereknevelés terhét is. Anya nagyon sokat dolgozott, és még többet hallgatott, nyelte a megaláztatást, de engem nem hagyott cserben. Ötéves voltam, amikor egy erdei gallyszedés során úgy megfázott, hogy a tüdőgyulladás két hét alatt elvitte. A rokonoknak volt két fiuk, egyik csintalanabb, mint a másik, én állandóan a célpontjuk voltam. Persze panaszkodni sosem mertem, mert az ángyi mindig a fiainak adott igazat. Az elemi iskola második osztályába jártam, amikor megjelent egy ismeretlen fiatalember, és azt mondta, az apám rokona. A volt falunkban talán a nagyapát akarta megtalálni, ekkor tudta meg, hogy létezem. És állítólag azt is tudta, hogyan jöttem világra. Azt hiszem, a nagybácsi szégyellte a dolgot, de a felesége alig várta, hogy ráruházzon az ismeretlen férfira. Érdekes, hogy nagyon gyorsan összebarátkoztam a távoli rokonnal. Mindössze néhány napot volt nálunk, időközben üres házat bérelt, és odavitt. Lassan bebútorozta az ingatlant, megmunkálta a jókora telket, és majdnem mindent megtermelt, amire szükségünk volt. Idővel a szomszédok is elfogadták helybéliként, sőt, az idősebb asszonyok mindenáron meg akarták nősíteni, hogy könnyebb legyen a sorsa velem. De ő hallani sem akart ilyesmiről.

Közben nagylánysorba kerültem, befejeztem a középiskolát, és nem tudtam, merre vegyem az utat. Sokszor kérdeztem, mikor megyünk el az apai rokonokhoz, de ő mindig valamivel elodázta a látogatást. Aztán, amikor már nagy voltam, azt mondta, ott már senki sem él, az ország széthullásakor sokan elmenekültek, néhányan pedig meghaltak az otthonukat védve. Elfogadtam a magyarázatot, és lassan már nem is kérdezősködtem. Ő volt az, aki — főleg esténként — anyámról, a nagyszüleimről kérdezősködött. Volt valami megmagyarázhatatlan a mi viszonyunkban. Soha egyetlen szóval vagy mozdulattal nem sértett meg. Úgy vigyázott rám, illetve úgy beszélt velem, mint egy vele egyenrangúval. És sokszor, ha valami szomorú dolgot meséltem neki anyáról, könny csillogott a szemében. Hirtelen halt meg, amikor a férjhezmenetelemet terveztük. Sosem közölte, kicsoda valójában. Ha időnként elmentünk a rokonokhoz egy kávéra, az ángyi sosem mulasztotta el elmondani, hogyan tették tönkre anyámat a gonosztevők, a lelkiismeretlen bűnözők. Ő csak szívta a cigarettáját, egyetlen szó nélkül. Amikor meghalt, úgy éreztem, apámat temettük el. Furcsa módon a déli rokonok közül senki sem jelent meg a temetésen. Mindig szeretettel, megbecsüléssel gondolok majd rá, bárki volt is. Mert úgy érzem, bizonyítani akarta, hogy a gonosztevőnek is van lelkiismerete.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..