A gondok érlelik az embert
Perisity Irma
2021.12.10.
LXXVI. évf. 48. szám
A gondok érlelik az embert

Amióta világ a világ, az idősebb nemzedék úgy gondolja, hogy a fiatalok sokkal felelősségteljesebbek voltak az ő idejükben, mint ma. Aztán találkozunk egy fiatallal, aki már „belekóstolt” a nagybetűs életbe, és rájövünk, a mai fiatalok is megkomolyodnak, ha a sors rákényszeríti őket. Ezt állítja az alig harmincéves fiatalember, aki néhány éve még a környéke réme volt.

— Arra kérem, amit csak lehet, változtasson meg, elsősorban magam miatt, röstellem ugyanis, hogy nyilvános vallomást teszek csak azért, hogy figyelmeztessem a korombelieket — mondja Zs. komolyan. — Idejövet azon gondolkodtam, kinek jutott eszébe, hogy elmondjam a sorsomat, és végül rájöttem, magam akartam. A feleségem ugyanis egészen a végéig élvezettel olvasta az újságjukat. És amikor rám köszöntött a magány, elővettem néhány régi számot, és elhatároztam, nyélbe ütöm ezt a beszélgetést. Úgy gondoltam, esetleg könnyítek vele a lelkemen. Igaz, most már nem is vagyok annyira magam alatt, mint egy évvel ezelőtt.

Idevalósi vagyok, a szüleim, nagyszüleim is itt születtek. Már kicsi koromban úgy ismertem a város majdnem minden részét, mint az udvarunkat. Volt egy nővérem, aki tízéves korában hirtelen meghalt, így egyke maradtam, és azt hiszem, apám nagyon büszke volt rám. Ezért is váltam azzá, ami voltam. Az apám közéleti személyiség volt, hivatalában nagyon szigorú, az emberek, azt hiszem, féltek is tőle. Ma Parkinson-kórban szenvedő, idősek otthonában élő ember, aki még most is úgy érzi, csak ő a felelős minden tettemért. És hacsak lehet, mentségeket keres minden tettemre, olyanra is, amelynek semmi köze a mindennapokhoz. Szeretem és tisztelem, pedig tudom, elsősorban ő volt az, aki arra tanított, nekem mindent szabad, még azt is, ami másnak szigorúan tilos. Ennek a nevelésnek köszönhetem, hogy már általános iskolás koromban saját „bandám” volt. Igaz, nem voltak még nagy kilengéseink, de nem azért, mert nem mertem szervezni, hanem azért, mert még nem tudtuk, mi az „igazi”. Hetedikes voltam, amikor először fogott el bennünket a rendőrség egy trafik betörésekor. Öten voltunk az akcióban, valamennyien tehetős, jómódú szülők gyerekei, akik közül én voltam — apám után — a legismertebb. Persze még azon az éjszakán kiengedtek bennünket. Egy ideig csendben voltunk, de nekem hiányzott az adrenalinos tevékenység, hát ismét akcióba léptünk. Nem állítom, hogy apám nem figyelmeztetett. Százszor elmondta, mi a büntetendő, de azt is mindig hozzátette, hogy azért a környezetnek tudnia kell, ki fia-borja vagyok. Nem is tudnám felsorolni, mi mindent csináltunk. És egyre nagyobb akciókra vágytunk, büszkék voltunk, ha a rendőrség nem kapott el bennünket. Mindennek az lett a következménye, hogy még a középiskolát sem fejeztem be rendesen. Szinte napi rendszerességgel csináltuk a disznóságokat: kézitáskákat téptünk ki a járókelők kezéből, trafikokat törtünk fel, ész nélkül verekedtünk. Persze olykor alkoholt, kábítószert is fogyasztottunk, de nem szoktunk rá. Ötünk közül egy fiú dolgozott asztalosüzemben, a többieket a szülők tartották el.

Huszonegy éves voltam, amikor megismertem a feleségemet. Ő egy más környezetben élő, egészséges jellemű, szorgalmas lány volt, aki első látásra szerelmes lett belém. És nekem is ő lett a legfontosabb az életemben az első pillanattól. Nem mondtam le a garázdaéletről, de neki csak foghíjasan meséltem az akcióinkról, melyeket sohasem helyeselt, és könyörgött, hogy hagyjam abba. Amikor közölte, hogy terhes, végtelenül büszke voltam. De azt mondta, csak akkor tartja meg a babát, ha annak normális apja lesz. És a gyerek meg a szerelem miatt elköszöntem a csaknem kilenc évig tartó életmódomtól. Megesküdtünk, és a szüleim vettek nekünk egy kis családi házat. A feleségem közgazdász volt egy közvállalatban. Mivel én nem dolgoztam, sok időt töltöttem a fiammal, aki hallássérültként született. A szüleim anyagilag segítettek bennünket. Két év múlva kislányunk lett, én pedig lassan megtanultam, hogyan kell normális emberként élni. És akkor a feleségemnél mellrákot diagnosztizáltak. Majdnem egy év — és műtétek, kemoterápia, sugárzás — után meghalt. Eleinte teljesen el voltam veszve. A temetés után a gyerekeket sem akartam látni, nem tudtam lélegezni a feleségem nélkül. Anyámnak köszönhetem, hogy visszavezetett a gyerekeimhez. És azt mondta, egy ideig egyedül hagy bennünket, hogy megtanuljam, hogyan kell megküzdeni az élettel. Csaknem fél évig voltam majdnem teljesen egyedül a gyerekekkel — és azt hiszem, megtaláltam az igazi utat. A lányom most elsős, a fiam már „öreg” diák, ahogy ő mondja. Megtanultam élni, nem magamért, hanem a gyerekeimért. Vasárnap délelőttönként a temetőbe megyünk anyuhoz „beszélgetésre”, utána a nagyiékhoz ebédre. És hétfőn új hét kezdődik az életünkben. Elhatároztam, hogy sosem nősülök meg, látja, ebből is kitűnik, hogy a gondok csak érlelik az embert.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..