Majakovszkij életének talán egyik fejléce Moszkva. Miért? Nem nehéz kitalálni, hogy mi volt olyan meghatározó történelmi csomópont Oroszországban a XX. század elején. Elsősorban az 1905-beli forradalom, mely során Majakovszkij az első sorokban volt tüntető, és (ha jól számolunk) ekkor még csak tizenkét éves volt. Azért fontos megjegyezni, hogy nem Moszkvában ismerkedett meg az akkori politikai eszmékkel és ellentétekkel, viszont itt írták fel azonnal mint bolsevik párttagot. Már Grúziában is tisztában volt vele, hogy vannak olyanok, akik a cári hegemonikus uralommal kívánnak szembeszegülni, teszem azt a kommunisták: bolsevikok és mensevikek. Nem mondhatnánk, hogy Majakovszkijnak az, hogy bolsevik lett, nem volt ínyére, szívesen járt felvonulásokra, és hirdette a bolsevik kommunizmus megmentő erejét. Aztán börtönbe zárták. A híres-neves Butirszkajába, a gazdag könyvtárral megáldott Butirszkajába. 1909-ben verseket kezdett el írni a börtön sivár falai közt, közben a klasszikus Balzacot és Tolsztojt, a szimbolista Alekszandr Blokot és Andrej Belijt olvasta.

Mivel a XX. század egyik újítójáról (mármint irodalmi vonatkozásban) beszélünk, egyáltalában nem ismerték el rögtön. Ne feledjük el (hogy is tehetnénk), hogy a költő képzőművész is volt: festőművész és elismert, nagy grafikusművész, népszerű plakáttervező és plakátfestő. Az egyetemen, Szentpétervárott, mely akkor a birodalom fővárosának, kulturális centrumának volt tekinthető, nagy jövőt jósoltak neki. Egyetlen „szépséghibája” csak az volt, hogy az egyetemi évei alatt a futuristák körébe keveredett. A Гилея (ejtsd: gíleja) néven ismert futurista (kubo-futurista) mozgalom be is fogadta, az a futurista mozgalom, amelynek tagjai utcasarkokon olvasták verseiket, akik teával dobálták közönségüket, akik az akadémista művészet agyára mentek, akik Puskin érthetetlen hieroglifái ellen tevékenykedtek. Majakovszkij többedmagával 1913-ban kiadta a Pofon ütjük a közizlést című kötetet, mely alapjainál rengette meg az orosz kulturális befogadókészség asztalának lábát. Itt arról volt szó, hogy az akkori politikai sokszínűség nem engedett pontos képet kirajzolni a futuristákról. Kommunistákról vagy nihilistákról van-e itt szó, kérem? — kérdte a nép. Vagy talán valami rosszabbról? — tette hozzá. Majd mi elintézzük — mondta a rendőrség, és lecsapott Majakovszkijékra. Persze akkor már csak egy versért nem ítélünk el senkit — így a rendőrség. De mi igen — mondta a Művészeti Akadémia. Majakovszkijt így ki is csapták, de remekül elélt mint fiatal futurista, mint művész, karikaturista.

És mint szerelmes. 1915 és 1917 között, míg Péterváron élt, megismerkedett a neves kritikussal, Oszip Brikkel, és feleségével, Lilja Brikkel, akibe Majakovszkij ripsz-ropsz szerelmes lett. Kapcsolatuk igen érdekes, érdekes és bohém volt. Amikor például Oszip megtudta, hogy Lilja megcsalta Majakovszkijjal (Lili árulta el ezt Oszipnak), a férfi csak annyit mondott, „hogy is lehetne elutasítani azt az embert?” Bár Lili és Majakovszkij, hát, mondjuk úgy, ágymegosztása 1917 és 1923 közé tehető (noha Majakovszkij már a Nadrágba bújt felhőben és más verseiben is név szerint megemlítette Lilit, egész életén át múzsája volt), Majakovszkij nagyon közeli barátságot ápolt a házaspárral utána is. Oszippal is saját haláláig, Oszip nagy híve volt a költőnek, és segítője.

Ugorjunk az időben: kitört az I. világháború. Majakovszkij ekkortájt már igen erősen háborúellenes verseket írt Moszkvában (pl. Én és Napóleon, Anyám és a német fegyverrel megölt este). 1916. évi kötetében (Egyszerű mint a tehénbőgés) már jelen vannak a háborúról írott versei, illetve talán egyik leghíresebb költeménye, a Nadrágba bújt felhő. A történelem ugyanis nehéz feladatott rótt Majakovszkijunkra. A költészetet és a költőt kellett megreformálnia. El kellett simítania a XIX. századból maradt „honpolgári” és „tiszta” költészet ellentétét. Azt az ellentétet, amelyet még Nyekraszov próbált leküzdeni — a polgári és az intim tematika közti ellentmondásokat. Úgy tűnik, ez sikerült is neki (mármint Majakovszkijnak): hihetetlen módon az Évfordulóra című versében magát Puskint és Nyekraszovot kapcsolta össze magával, a saját költői ügyével. Úgy, hogy egyáltalán nem lett honpolgári költő, hanem egy teljesen új költői énnek a megteremtője, mely eltörli a „honpolgári” és a „tiszta” költészet szembenállását. Így szállt harcba a költőiség hagyományával: „Mialatt cincogó rímekkel kifőznek, / valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből” (Nadrágba bújt felhő). A költői énje grandiózus, de nem romantikus, az egész világot foglalja magában. Az egész világ „adósa”: ahogyan Japán meggyfáinak, úgy a bagdadi égnek vagy a Vörös Hadseregnek is, írja Beszélgetés az adófelügyelővel a költészetről című költeményében. Archaizálja a „honpolgári” és a „tiszta”, az „időtlen” és az „aktuális”, az „alantas” és a „fennkölt” költészetről szóló vitát.

Ha már szóba került a forradalom, Majakovszkij a proletárforradalom buzgó alakja volt. Több plakátot készített, emellett írt, agitált, színészkedett (igen tehetséges színésznek és színházcsinálónak tartották, bár egy-egy futurista, szatirikus drámája csődöt mondott, de ez csak későbbi történet), a nagy Lenin híve volt, őszintén kommunista érzelmű ember (itt jegyezném meg, hogy volt neki egy, a Szovjetunió születését ünneplő, Csudajó című futurista hőskölteménye), de a pártba továbbra sem lépett be. A nagy Lenin viszont nem volt híve a nagy Majakovszkijnak, hiszen igen konzervatív ízlés jellemezte (Puskin- és Tolsztoj-olvasó volt). Lenin ezt mondta Majakovszkijról: „A szemem kitörik, ha zegzugos verssoraira nézek.” Mindezt annak ellenére, hogy Majakovszkij 1924-ben egy külön epikolírikus művet, úgynevezett poémát is alkotott — melynek egyébként nagymestere volt — Vlagyimir Iljics Lenin címmel.

Majakovszkij nagy világjáró hírében is állt, kommunistaként még a kapitalista Amerikában is járt, elragadta az ottani technika. Zárójel: nevezhetnénk őt is feltalálónak, mondá ő: „a költészet — termelés: roppant nehéz, roppant bonyolult, de termelés.” Fontos itt megjegyezni, hogy Majakovszkij a „termelésben” nem mint segédmunkás, hanem mint „feltaláló” dolgozott, mint matematikus, a szó elvont értelmében természetesen. Aki mindig az új igazság feltárását kereste költészetében. No, zárójel bezárva. Járt még a bohókás Párizsban (1922—1927, ott aztán volt nemulass), illetve Berlinben is. Aztán valami megváltozott. 1930-ra már teljesen elhomályosult körötte a levegő. Fülledt lett.

1930 februárjában csatlakozott a proletárírók szövetségéhez (RAPP), de senki sem fogadta jó szívvel, verseit nem közölték, még egy lejárató kampány is indult ellene az orosz sajtóban. Teljesen kiábrándult a világból, az emberek elidegenedtek tőle, belefáradt a bonyolult szerelembe. Mígnem 1930. április 14-én szíven lőtte magát. Bár korábban bírálta Jeszenyin öngyilkosságát, mégis így írt búcsúlevelében: „…ez nem megoldás (másnak nem tanácsolom), de számomra nincs más kiút.” Temetése a harmadik legnagyobb volt a Szovjetunió történetében, rögtön Lenin és Sztálin után. Sztálin Majakovszkij halálakor így nyilatkozott: „…volt és marad szovjet korunk legjobb, legtehetségesebb költője.”

Két dolog befejezésül: Elsősorban Majakovszkij Hogyan kell verset írni? című tanulmányát, esszéjét ajánlom, hogy jobban érthetővé váljék a költő-matematikus analógia. És persze a verseit is tessék olvasni! Másodsorban Borisz Eichenbaum irodalomtörténész Harsonahang című cikkének kezdőszavaival zárnék: „Úgy tűnik, ma már senkit sem rémít meg és senkit sem kerget önkívületbe ez az egyszerű kijelentés: Vlagyimir Majakovszkij igazi, nagy költő.”