* Gratulálok a friss bazsalikomcsokrodhoz!

— Köszönöm! Igazából megörültem neki, hiszen ez arra utal, hogy foglalkoznak velem, követik azt, amit csinálok, s egy szakmai zsűri díjazásra érdemesnek találta a kötetemet. Másrészt meg is lepett, hiszen a Forum Könyvkiadónál évente több műfordításkötet jelenik meg, és vannak nálam tapasztaltabb fordítók is, nekem pedig ez volt az első fordításkötetem. De megmondom őszintén, jobban tudok örülni egy kritikának a kötetemről vagy az írásomról, hiszen abból tudok tanulni, fejlődni.

* Ha nem egy felkérés alapján dolgozol, hogyan választod ki, hogy mit fordíts?

— Egyszerű. Azt fordítom, ami közel áll hozzám, ami rögtön megszólít. Ezért volt szerencsém Zvonko Karanović verseivel is. Már az első olvasásnál azt mondtam magamnak, hogy úristen, ezek milyen jó versek. Egyfajta rokonságot éreztem velük. Nem azt, hogy én is írhattam volna őket, sokkal inkább azt, hogyan lehet, hogy nem én írtam meg ezeket a költeményeket! A nyelvezete is olyan volt, amilyent én is keresgéltem, szóval nagyon megfogott.

Fotó: Szerda Zsófi

* Van olyan, hogy olvasol valamit, és már közben fordítod a fejedben, hogyan hangozna magyarul?

— Ilyen azért nincs. Nem fordítok szimultán, mert értek annyira szerbül, hogy eredeti nyelven tudjam értelmezni a szöveget, s így is marad meg bennem. A fordításhoz másfajta olvasás szükséges. Szorosabb. Főleg versek esetében. Például egy szabadversnél nem mindig lehet tudni, hol fejeződik be, hol kezdődik egy új mondat, hol a vessző vagy a pont, ezek sokszor nincsenek jelölve. A szöveget a fordítónak kell értelmeznie egészen a legmélyebb rétegig. Sokszor azzal szembesülsz, hogy lefordítottál három sort, és csak aztán látod, hogy a negyedikben nem egy új gondolat kezdődik, mint ahogyan előzőleg hitted, hanem egy bonyolult összetett mondat újabb tagmondata. Ilyenkor aztán kezded elölről az egészet. Szerencsére a fordítónak megvan a szabadsága, hogy játsszon az eredeti verssel, „magyarítson” a mondatokon, ha úgy érzi szükségesnek. Ehhez viszont nagyon sokszor el kell olvasni egy-egy verset.

* A Magyar Szó napilapnál naponta írsz cikkeket, emellett ott a versírás és a fordítás. Át tudod kattintani az agyad egyik írásformáról a másikra?

— Hát ugye ott van az újságírás, melyet csinálni kell, megvan, hogy mikor és miről kell írnod, nem kérdezik, van-e hozzá ihletésed vagy kedved. Aztán ott a fordítás, ahol már te döntöd el, mikor szakítasz rá néhány napot, hogy csak azzal foglalkozz. A versíráshoz azonban sok mindennek össze kell állnia.

* Amikor úgy érzed, hogy nem jó egy verssor, akkor félreteszed, vagy továbbírod, javítgatod?

— Én az a típus vagyok, aki inkább erőlködik, nem teszi rögtön félre. Képes vagyok egy-egy mondatot nagyon sokszor újraírni. Még jó, hogy most már számítógépen dolgozunk, nem kell annyi papírt a szemetesbe dobni. (Nevet.) De versírás esetén is előfordul, hogy muszájból ülök le, amikor szorít a határidő, vagy amikor érzem, régen írtam, és most már illene alkotni valamit, jön egy belső teljesítési kényszer önmagammal szemben.

* Nyitott vagy mások véleményére is, ha változtatást ajánlanak egy szövegeden?

— Attól függ, kitől érkezik az a vélemény, de mivel magam is bátran nyúlok a szövegeimhez, nyitott vagyok a szerkesztők javaslataira is. Főleg, ha megmagyarázzák, miért tartanak valamit rossznak, nem odaillőnek, és ha kész ajánlatuk van. Ők külső szemmel nézik, szakértőként. Én nem az a szerző vagyok, aki foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit leírt. A Karanović-kötetet Rajsli Emese szerkesztette, jót dolgoztunk együtt, sok mindent észrevett, indokolt. És nyelvi dolgokban is voltak remek ötletei. Objektív tévedéseket is észrevett. Például valamilyen oknál fogva félrefordítottam az udovica szót. Én szűznek fordítottam, ami ugyebár nagyon mást jelent. Rajsli Emese szerencsére felfigyelt rá. Ebből látszik, mennyire részletesen, a két nyelvet aprólékosan összevetve olvasta a fordításomat.

* Bíró Timi a feleséged, ő is ír. Ráadásul ő is főleg verseket. Szoktátok véleményezni egymás költeményeit? Elolvassátok őket megjelenés előtt?
 

— Egész más a munkamódszerünk. Ha ő ír, akkor vagy csendnek kell lennie, vagy csak a saját kedvenc zenéje szólhat. Én akárhol tudok verset írni, ha van fél órám, és éppen megkívánom az alkotás ízét. Nem szoktuk egymásnak mutogatni a félkész szövegeinket. Nincs otthoni előszerkesztés, viszont a fordítások esetében meg szoktam kérni, hogy olvassa el a magyar változatot, talál-e benne valami nagyon magyartalan, rossz kifejezést, hibás mondatszerkesztést. Neki magas szintű nyelvérzéke van, ráadásul helyesírásban is jobb, mint én.

* A könyvbemutatókon az írók-költők általában maguk olvassák fel szövegeiket. Te szeretsz felolvasni?

— Most már kibírom. Az utóbbi időben divattá váltak az online felolvasások, melyektől nagyon ódzkodtam, de én is elvállaltam néhányat a karanténidőszakban, hogy mozgásban tartsuk az irodalmat. Hát, nagyon nem éreztem jól magam ebben az egészben. Nem az én műfajom. Azzal viszont most már kibékültem, hogy közönség előtt olvassam fel a verseimet.

* Akkor régebben ezt sem szeretted? Pedig te amatőr színészként is remekeltél, nem állt tőled távol a szereplés.

— A színészet később jött, és segített is abban, hogy ne zavarjon a saját hangom. Ráadásul felolvasás közben mindig volt bennem egy félsz, hogy elrontom a saját versem azzal, ha felolvasom. Még az egyetemen elhangzott egy mondat egy költészet napi műsor előtt: hihetetlen, hogy a költők mennyire félre tudják értelmezni saját szövegeiket. S ez a mondat a mai napig megmaradt bennem. De most már nem is nagyon írok olyan verseket, amelyekből kihagynám az összes írásjelet, ezzel is megkönnyítem a saját dolgomat. Régebben a felolvasás előtt betettem az írásjeleket a szabadverseimbe, hogy jól olvassam fel őket az irodalmi esteken.

* Jelenleg dolgozol új köteten? Saját vers vagy műfordítás?

— Nincs képben újabb fordítás. És nem is tudom, hogy ezek után mihez fogjak. Ahogy hallottam, a műfordítóknál van egy nihilérzet, miután megjelenik egy kötetük. Lezárul egy korszak, és nem olyan könnyű továbblépni. Zvonko Karanović fordításkötetének megjelenése egy ötéves folyamat lezárása volt, úgyhogy most nem gondolkozom másikon. A saját versek pedig folyamatosan íródnak, 2019-ben jelent meg kötetem, s azóta is rendszeresen publikálok, van alapanyag, de ezt még rendezni kell, viszont más dolgok most jobban lefoglalnak.

* Mondjuk, a gyermekversek? Hiszen, gondolom, otthon most főleg azok aktuálisak.
 

— Valóban együtt faragjuk most Timivel a rímeket büfiztetés vagy altatás közben, ébredéskor, vagy ha csak tüsszent egyet Domokos. Sokan mondták, hogy a gyermekvállalás fárasztó lesz, de egyelőre inkább mentálisan fáradok ki, hiszen egy gyerekre állandóan figyelni kell. Leülsz mellé, és csak nézed. Felveszed, sétáltok egyik szobából a másikba, körbe-körbe, nézed. Van egy hintaszékünk, azt imádjuk, úgyhogy ott elég sokat üldögélünk, s ismerkedünk egymással. De azért amikor alszik, akkor Timi is, és én is tudunk olvasni vagy mással foglalkozni, igyekszünk jól beosztani az időnket, hogy a dolgok, melyeket szerettünk csinálni, ne vesszenek el a gyerek mellett sem.

* Kik azok a fiatal kortárs írók vagy költők, akiket olvasásra ajánlasz?
 

— Én az utóbbi időben nagyon rákattantam a fiatal vajdasági magyar szerzőkre. Úgy érzem, azokról a problémákról írnak, amelyekkel én is szembesülök, azok az emlékek bugyognak fel bennük, amelyek nekem is ismerősek, s ez annyira jó, hogy nincs hiányérzetem. Az idén jelent meg Oláh K. Tamás, Celler Kiss Tamás és Kormányos Ákos kötete, nagyon szeretem a verseiket. Cirok Szabó István Agancspark című könyve pedig szerintem az elmúlt évek egyik legjobb kötete. De Terék Annát is említhetném, akivel ráadásul egy korosztályba tartozunk. Folyamatosan vissza-visszatérek a vajdasági szerzőkhöz, és nem tudom megmagyarázni, miért. Ez nem tudatos döntés volt, csak így alakult. Jobban figyelek a vajdasági magyar szerzőkre. Úgyhogy mindenki olvasson kortárs vajdasági magyar fiatal szerzőket.