— Már jobban figyelek a rímképletekre, arra, ahogy összecsengenek a szótagok. Amikor befejeztem az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakát, egy kicsit etűdszerűbbek voltak a dalaim, karaktereket, helyzeteket, storyline-t próbáltam végigvezetni, most már inkább belső indíttatásból, magamban keresgélve írok. De ez is folyamatosan változik — mondta bongor.

Szó esett lelki dolgokról, hogy lehet-e ezekből építkezni, lehet-e előnyt kovácsolni például egy poszttraumatikus stressz-szindrómából vagy depresszióból, majd arról beszélgettek, mekkora nyomást helyez az előadóra, amikor arra gondol, hogy a dalnak jónak kell lennie. 

— Bennem is ott a kérdés, foglalkoztatott is az utóbbi időben, és egyébként már ez tud okozni egy elakadást. Rájöttem, hogy a legrosszabb mind-set, mellyel egy dalírásba belemész, az ez, hogy jól kell hogy sikerüljön. Minél több elvárás van, határidők, lekötött bulik, ez annál inkább jelen van. Amikor az első dalokat írtam, ezzel még nem foglalkoztam, s ez érződik is. Vannak történetek a zeneiparban nagy dalokról, hogy a zenészek csak bementek hülyéskedni a stúdióba, nem az volt a céljuk, hogy megírjanak egy slágert, végül mégis megszületett. Nem tudom, hogy lehet előidézni, de a játékosságot mindig meg kell keresnem magamban, ha pedig rosszul sikerül, maximum nem adom ki. Erről beszélgettem Krúbival is, kérdeztem, ő szokott-e erre gondolni, de megvonta a vállát, s azt mondta, nem érdekli.

Az előadás címében ott szerepelt a flow szó is, a kérdés, mi is ez pontosan.

— Sok jó zenét kell hallgatni, hogy megtaláld a saját flow-dat, azt, ami neked tetszik. Kell egy lüktetés, melyre megíródik a szöveg. A flow valójában az a lüktetés, amely viszi a fület, legyen az szöveg, ritmus vagy zene. S ez közben is alakul. Amikor elkészül egy zenei alap, elsőként halandzsázok rá valamit, általában angolul. Így ráérzek a hangulatára, s amikor később megszületik a szöveg, szeretem, ha vannak változások a flow-ban, ne legyen végig egyforma. Sokszor a szöveg áll a lábán, de muszáj kicserélnem szavakat, mert unom azt a flow-t, amelyben van. Sok pepecselés van vele, sokat kell szerkesztgetni, de ez az én metódusom, szeretem kicentizni, tudni, mi miért, hol van a dalban. 

Bongor a dalainak egy részében a karakterek bőrébe bújik, mint egy játékban, s onnan beszél, onnan mesél. Lehet, hogy ez a színészi énből jött számára — vetette fel Juli.

— Egészen biztos. Az akadémia nélkül erre nem lettem volna képes, mert az megadta az eszközöket hozzá. Ugyanúgy kell hozzányúlni a dalszövegekhez, mint bármilyen más szerephez, azzal, hogy ebben a darabban egy picit mintha magadnak írnád a monológod. Nem tudok rá egy receptet, hogy mitől működik. Én úgy csinálom, hogy elképzelem egy figura beszédmodorát, a szavakat, melyeket használna, elképzelem, hogyan rappelne. De az, hogy miről fog szólni egy dal, már a halandzsázások során körvonalazódik, mert legtöbbször a zenei alap indítja el a fantáziámat. Kettős én van itt, hiszen a rapszövegeim nem túl szofisztikáltak, a hétköznapokban pedig azt szokták rám mondani, hogy jé, milyen jól nevelt gyerek vagy. Szóval kiegyezett az elvetemült énem az egészséges felnőtténemmel. A dühöm a zenébe csatornázom be, s az is én vagyok, abba is bele kell állni, néha jobban is, mint egy karakterbe, hiszen mindegyik valahol egy kicsit te vagy.

Addig könnyű dolga van a dalszerzőnek, amíg megy az írás, de mi történik akkor, ha beköszönt a mélypont, a nem megy időszaka? Hiszen ez is előfordul, Juli saját példát is hozott erre. 

— Az biztos, hogy kétségbeejtő látni, ahogy a kurzor egy üres lapon villog. Főleg, ha ötleted sincs. Olyan is van, hogy ha valami könnyen kijön, akkor elkezdek gyanakodni, hogy ez biztos nem lehet jó, miért jött ilyen gyorsan. S ott van az is, amikor egyáltalán nem megy. Nekem több mint egy évig volt, amikor azt éreztem, semmi értékelhető nem jött ki belőlem. Kellett hozzá az a felismerés, önmegnyugtatás, hogy az alkotói pályák s azok működése nem olyan, mint egy jól megszokott munkaidő. Próbáltam ezt így is, egy kicsit munkaként kezelni, 9-től 14-ig írtam, ebédszünet, majd folytattam. Hát ennek mindig önostorozás lett a vége, hogy ma sem írtam semmit, elment ez a nap is. Szóval be kell látni, hogy valamikor egyszerűen nem jön, s ilyenkor hagyni kell. Én nem vagyok társasági ember, szeretek egyedül lenni, egyedül alkotni, de a szobából nem lehet megváltani a világot. Élni kell, csinálni, menni, s egyszer majd megint jön az ihlet, a szöveg. És sokat kell hallgatni más zenéket. Sokan azt hiszik, hogy ilyenkor az alkohol vagy a drogok segíthetnek, de ez inkább kontraproduktív szerintem.

Bongor más zenészek példáját is megemlítette.

— Beszélgettem kollégákkal is erről: Csorba Lóci egy ideig egy rádióműsorban dolgozott, ahol mindennap írt egy dalocskát az aktuális témákból. Én ezt elképzelhetetlennek tartottam, de mondta, hogy ha mindennap írsz egy dalkezdeményt, akkor kijön belőled a rossz is, s amikor ténylegesen leülsz dalt írni, már csak a jó marad. Szendrői Csaba (Elefánt zenekar) azt mondta nekünk egy dalszövegíró táborban, hogy a dalszövegírást nem lehet tanítani, mert vagy megérik valaki lelkileg annyira, hogy ki tudjon szavakkal fejezni érzelmeket, gondolatokat, vagy nem. És ha ez kimerül a szív, szeretlek, szomorú vagyok, bébi, gyere ide típusú dalokban, te nem fogod tudni az illetőnek megtanítani, hogy fejezze ki jobban, máshogy az érzéseit. Ehhez sokat kell például olvasni. Számomra megnyugtató gondolat volt, hogy amikor nem jön ki semmi, vagy valami nagy hülyeség, az is a munka része. Vannak olyan dolgok és körülmények, amelyek nekem segítenek. Odafigyelek például arra, hogy eleget aludjak. Ez egyébként egy nagyon jó dolog. A meditálás, a hideg vizes zuhany is jó, s az is használ, ha ébredéskor nem YouTube Shorts videókkal indítom a napot. Persze van, amikor ezek ellenére sem jön össze, de próbálkozom. Az alkoholról pedig még annyit, hogy mindig rá kellett jönnöm, hogy amit ad, az az, hogy pillanatnyilag úgy érzem, hú, micsoda ötleteim vannak!, utána három napig nem tudok miatta semmit csinálni, tehát nem előre lépek, hanem hátra kettőt, ezért ez csak a segítség illúzióját kelti.

Nem szégyen segítséget kérni? — tette fel a kérdést Juli.

— Kell hogy legyen az emberben egy lelki nyitottság, érettség s önmagával való szembenézés a szövegíráskor is. Ezek belső munkák. S ha ez magától nem megy, akkor nyugodt szívvel ajánlom a terápiát is. Mindenki azt hiszi, a mélyponton születnek a jó dalok, s ez néha így is van, de a terápia és az önismeret szerintem elengedhetetlen ahhoz, hogy egy alkotó fejlődni tudjon zeneileg. Mert lehet, jó dalokat ír a gödörből, meg tudja ragadni a szenvedés lényegét, de ha mindezzel nem kezd valamit, akkor gyorsan bekerül egy ismétlődésbe, egy loopba, és észre sem veszi, hogy csak arról tud dalt írni, hogy szarul van. Szerintem az is értékes és szép, ha utána reflektálni tudsz egy teljesen más alkotói nézőpontból azokra a gondokra, működésekre, amelyek mozgatnak. S én is ezt tapasztaltam. Megkockáztatom, hogy arra is rájöttem, hogy nem ciki arról írni dalt, hogy jól van az ember. Még teljesen nem sikerült ilyen dalt írnom, de jó rálátni olyan vakfoltokra, amelyek eddig rejtve voltak. S azok mindig megnyomnak egy inspirációs gombot is az emberen.