* Mikor vettél először fényképezőgépet a kezedbe?

— Gyermekkoromban édesapám Zenitjét, mely mindig gondos figyelemmel volt elrakva a szekrényébe, és ott sorakoztak mellette az automata gépek, melyek már nagyobb sűrűséggel voltak jelen a családi életünkben.     

* Ha jól tudom, édesapád festő volt. A vizuális kifejezésmódnak ez a része sosem érdekelt?

— Oly mértékben, mint a fotográfia, nem, de már megszületett egy ötletem, melyben jelen lesz a festészet, ám ahhoz, azt hiszem, még érnem kell az életemben.    

A portréképeket készítette: Dabous Evelin

* A Tanyaszínházról is készült egy sorozatod, mely a többi közt a National Geographicben is megjelent, s más alkalmakkor is összefutottunk már erre felénk. Mi hozott ide és mi hozott vissza?

— Teljesen véletlenül találtam rá a Tanyaszínházra 2010 karácsonyán egy riportfilm révén, és én akkor ott olyannyira belelkesültem, azt éreztem, azonnal látni szeretném a színházat, ezért hát azon nyomban elkezdtem utánanézni. Megtaláltam Magyar Attila — Öcsi elérhetőségét, és írtam neki egy levelet, hogy szeretném meglátogatni őket a nyáron, hogy jobban megismerjem a színházat és működését. Azt mondta, várnak, én pedig mentem is. A tervezett három napból majdnem két hét lett. Mi hoz vissza Vajdaságba újra és újra? Nincs annyi karakter most ebben a cikkben, hogy ezt ki tudjam fejteni. Elég annyi hozzá, hogy a Tanyának köszönhetően megszerettem Vajdaságot.   

* Egy másik közösség életébe is betekinthettél, a beás cigányokat fotóztad. Mennyire könnyen nyíltak meg a géped előtt?

— Ez egy folyamat volt, lépésről lépésre ismerkedtünk meg egymással. A fiatalokkal viszonylag elég gyorsan jó kapcsolatba kerültem, nagyon nyitottak, kedvesek voltak velem, sokat segítettek nekem abban, hogy jobban meg tudjam ismerni az életüket. Így pedig én is könnyebben tudtam köztük úgy fotózni, hogy szinte ott sem voltam bizonyos pillanatokban, valahol kezdtük egymást elfogadni, ami nagyon jó érzés volt számomra.

* A Vagány históriák sorozatban irodalmárokat, írókat és költőket fotóztál, aztán a Pesti nő alkotásaiban pedig a címnek megfelelően a legkülönbözőbb hölgyek ültek a géped elé. Szerinted mitől jó egy portré?     

— Úgy gondolom, attól, hogy amikor ránézel, ott tud tartani, nem tudsz csak úgy továbbmenni, s emlékezni fogsz rá, mint egy régi ismerősre.  

* A Vagány históriák ötlete hogyan merült fel, és szerinted hol rejlik benne a vagányság?

— 2011 nyarán a JAK-tábor életét fotóztam, és ott született meg bennem az ötlet, hogy szeretnék készíteni egy íróportré-sorozatot. Miben rejlik a vagánysága? Azt hiszem, abban, hogy ezek a képek játékosak, színesek, de van mélységük.

* Jelenleg min dolgozol, hol és mit fotózol?

— Ez év februárjában Gajdos Frank Katalin, a budaörsi Heimatmuseum igazgatónője felkért, hogy készítsek képeket A hit közösséget teremt címmel. Nagyon nagy kihívás volt nekem, hogy képileg hogyan tudnám ezt megfogalmazni. Ezenkívül a Petőfi Irodalmi Ügynökség megbízásából egy kiadványon is dolgozom, melyhez természetesen írókról készítek portréfotókat, e munka által ismerkedtem meg például krími írókkal, izgalmas volt kitalálni, hogy milyen helyszínen és fényviszonyok között fotózzam őket. A most induló Magyar Kultúra magazinba is nagyon érdekes emberekről készíthetek portréképeket. Ezenkívül újra szeretném kezdeni a Vagány históriákat, hiszen azt érzem, hosszú évek után végre megtaláltam azt az érzést, amelyet kerestem az újabb sorozatomhoz.

* Fénypecázás. Egy szépen komponált, folyamatosan bővülő album. Budapestet és környékét mutatod be, börtön, kocsmabelső, idősek otthona, utcaképek.

— A Fénypecázás című sorozatom egy szépen bővülő anyag, főleg itt Budapesten pecázok, de van fénypecám a Tanyaszínházból is. Szeretek a hétköznapokból meríteni. Hiszen én úgy próbálok élni, hogy a saját otthoni környezetembe is keresem az új képeket, s amikor sikerrel járok, az nagyon jó érzés. Egy nagyon izgalmas játék. Nem kell nagy képekre gondolni, de nyitott szemmel kell járnunk, és ilyenkor jövünk rá, hogy brutálisan sok kép vesz bennünket körül. A mindennapokban pedig a Magyar Nemzet napilap fotóriportereként dolgozom, ami számomra egy nagy szakmai ajándék, mert kiváló fotográfusokkal van lehetőségem egy rovatba tartozni, emellett az idén van tíz éve, hogy a Prae.hu művészeti portálnak lehetek a fotósa, és az itteni munkáim számomra örömmunkák.

* Milyen a jó fotó? Van rá recept?

— Eléggé szubjektív, hogy mi számít jó fotónak, mert ez valahol esztétikai ízlés kérdése is. De azt gondolom, egy igazán jó kép érzéseket és gondolatokat indít el, vagyis e folyamat során kérdések kerülnek felszínre, de néha válaszok is.

* Mostanság milyen kihívásokat találsz a fotózásban?

— Egy ideje egyre jobban elkezdett érdekelni a természetfotózás, és azt érzem, nagyon nagy örömmel tölt el egy-egy szerintem jól sikerült képem, közben pedig rengeteget bénázok a helyszín- és a témaválasztással. Mindenesetre ez most nekem egy nagy kihívás, hogy tudjak fejlődni benne.