Talán arra is érdemes odafigyelni, minek tulajdonítunk jelentőséget. Így például Rotter szerint, ha valaki úgy észleli, hogy az események következményei nem teljesen a saját cselekedeteitől függenek, akkor azt megfogalmazhatja úgy, mint sors, véletlen, szerencse vagy valamilyen kiszámíthatatlanság. Ez a külső kontroll. Ha viszont az illető úgy tartja, hogy az események az ő viselkedésétől vagy többé-kevésbé tartós jellemvonásaitól függenek, akkor az a belső kontrollra utalhat. Ez meghatározhatja azt is, mennyire vállalunk felelősséget tetteinkért, illetve mennyiben próbáljuk meg aktívan alakítani kapcsolatainkat, életünket: tűrünk és sodródunk vagy cselekszünk és küzdünk.

Az a felnőtt, aki gyerekkorában azt tapasztalta meg, hogy semmibe vették az ő igényeit, sajnos eljuthat oda, hogy azt hiszi, semmi lehetősége sincs arra, hogy megszerezze magának azt, amit szeretne. Gyakrabban használják ki őt, és válik a depresszió, az önbántás vagy éppen valamilyen függőség rabjává. Máskor a szülők olyan terheket szabadítanak a gyerekeikre, amelyekre ők még egyszerűen nincsenek felkészülve, főleg nem tudnak még felelősséget vállalni értük: a fiatalabb testvérek teljes körű gondozása, valamely szülő szerepének átvétele stb. Az előbbi esetben gyakran jelentkezhet a túlféltés valamely formája, de még inkább ennek az ellenkezője, a felelősség teljes hárítása, miközben az egyén pontosan tudja, általában mindenkinél jobban, hogyan kellene csinálni.

A felelősség fogalma pedig elválaszthatatlan a szabadságtól, hiszen nemcsak az függ tőlünk, hogyan élünk és cselekszünk, hanem az is, mit mulasztunk el megtenni. A felelősségvállalásból adódó érzéseknél is keressük a megkönnyebbülést, kerüljük a döntéshozatalt, az elköteleződést, az önálló cselekvést. Éppen ezért a felelősség elkerülése céljából már számos elkerülő, énvédő taktikát fejlesztettünk ki. Ilyen a kényszeresség, melyben egy olyan pszichés világot teremtünk meg, amelyben nem vagyunk szabadok. Vagy a gyerekkorból jól ismert megoldás: a felelősség áthárítása, tehát valaki más vagy egy külső erő uralja helyzetünket. Előfordulhat, hogy az általunk beindított, de akaratunktól független események áldozataként is tekinthetünk magunkra — itt ismét tagadjuk a felelősséget. S az is gyakori, hogy pontosan tudjuk, mit kellene tennünk, hogy javítsunk élethelyzetünkön, de a külvilág számára megmagyarázhatatlan módon mégsem vagyunk erre hajlandóak.

Persze az is szabadság, ha engedély nélkül önmagunk lehetünk — megtalálhatjuk a helyünket, a saját szerepünket. De a társas közeg nem mindig tolerálja a határátlépést, és korlátozza más szabadságát, hogy önmagát előnyösebb helyzetbe juttassa.

A szabadság nem mások, hanem önmagunk irányítása, egyúttal az önállóság, az önálló döntés/választás lehetősége. Akkor lehetünk szabadok, ha képesek vagyunk az önkontrollra, és más nem korlátoz bennünket, illetve mi sem akadályozunk másokat saját szabadságuk gyakorlásában. Emellett az is az egyéni szabadsághoz tartozik, ha feladjuk az irányítást, és hagyjuk történni, aminek történnie kell. Egy számomra igen kedves ember sokáig gyötrődött egy igen fontos helyzettel, és nagy dilemmája volt, hogy eljusson-e a let it be (hadd legyen) döntésig. Fontos tudni, hogy ez nem alárendelődés mások akaratának. A kontroll tudatos elengedése visszahozhatja azt a gyermekkori szabadságot, amikor is az egyetlen dolgunk az volt, hogy birtokunkba vegyük a helyzetet — a többi magától elrendeződött. Viszont az elnyomott gyermek később majd másokat kontrollálhat, félhet a szabadságtól, miközben egész életében arról álmodozik. Tudnunk kell: nem leszünk szabadok attól, ha másokat megfosztunk tőle, mert a szabadság csak belső lelki erő bevetésével szerezhető meg.

Van úgy, hogy csak a gondolataink szabadok, de akkor is fontos tisztáznunk, mi az, ami a mi felelősségünk ebből, mi az, amit meg kell tennünk, mert lényegesnek tartjuk, és mi az, amihez nincs közünk. Csak tiszta szabályokra épülhet szabadság, egy gyereket csak egyértelmű és viszonylag állandó szabályokkal tudunk a saját keretei kiépítésében segíteni. Ezáltal majd el tud igazodni, képes lesz önmagát irányítani, ellenkező esetben összezavarodik, kiszolgáltatottá válik. A szükségállapot ötödik hetében kérdezte meg tőlem a fiam, hogy miért is vagyunk most így együtt ilyen sokat. Elfelejtette volna?! Nem. Kialakult az új rendszer, az új keret, már ebben is tudott biztonsággal „közlekedni”. Szabaddá vált. S amikor pontosan egy hónappal az izoláció megkezdése után kimentünk a temetőbe, mindkét gyermekem nagy lelkesedéssel ült be az autóba — mondták is, mintha új lenne a kocsi, vagy éppen most indulnánk egy klassz kirándulásra valami ismeretlen helyre. Intermezzo vége.

A szabályok hiányában egy gyerek szétesik, önmagát sem tudja kontrollálni. Ezért a szabadságra nevelés során erőforrásokról kell gondoskodnunk számára, hogy később majd meggyőződésből legyen képes jól/jót cselekedni. Persze, ehhez is minta kell, ezért amikor fizikai fenyítéssel él a felnőtt, akkor biztosan nem mutat jó példát az önkontroll gyakorlására.

Nem célom a szabad akarat mély (vagy akár sekélyes) filozófiai gondolatsorait boncolgatni. Ez nem is az én szakterületem, mindössze abban bízom, hogy az olvasókban is megszületik a leírott sorok továbbgondolásának a vágya. Többségünk talán azt mondaná: szabadság az, amikor azt tehetem, amire csak vágyom. Ám Takáts Péter rámutat arra, hogy az emberek jelentős hányada a szabadságot a vágyai kielégítésének szabadságaként értelmezi, mely folyamat során tettei következményeivel nem foglalkozik. Manapság azonban meg kell értenünk, hogy a saját életünkért csak mi magunk vagyunk felelősek, el kell tudnunk dönteni, hogy cselekedeteink a világban milyen hatást keltenek. Mindez attól is függ, hogyan tudjuk uralni vágyainkat, hogy ne önző érdekeinket, hanem más emberek javát szolgáljuk, valamint hogyan tudjuk megvédeni magunkat a manipulációtól és a félelmeinktől. Ehhez erős morális alapra és egészséges önbizalomra van szükségünk, ezeket pedig az önismeret segítheti.

Illusztráció (Pixabay.com)