* Az Egyesült Nemzetek Szervezetének igen hosszú története van. Több mint hét évtized távlatából nézve melyek azok a legfontosabb történelmi sarokkövek, amelyeket érdemes lenne kiemelni?

— Az ENSZ 1945-ben, a II. világháború után a Nemzetek Szövetsége utódjaként jött létre azzal a céllal, hogy a világ országai között egy olyan közösséget alakítson ki, amely elejét veheti további háborúk kirobbanásának. Ennek értelmében a szervezet elsődleges alapelve, hogy fórumként minden olyan folyamatot támogat, amely arra irányul, hogy a fegyveres összecsapások helyett a világ országai egyenlő partnerként, párbeszéd útján kezeljék konfliktusaikat. Szintén az egyik alappillére az arra való törekvés, hogy a nemzetek között így kialakult baráti kapcsolatot konstruktív együttműködéssé alakítsa át mind individuális, mind közösségi szinten. Egyfelől aktív tevékenységet folytat az alapvető emberi jogok egyetemes érvényesítése, így a gyermekvédelem, nőkkel szembeni diszkrimináció, valamint fajüldözés és a faji megkülönböztetés elleni küzdelem céljából. Másfelől az olyan kihívások leküzdésében működik közre, amelyek globális szinten jelentkeznek — mint például a klímaváltozás vagy az elmaradott országok gazdasági felzárkóztatásának kérdése — annak érdekében, hogy egy békés, nemzetközi együttműködésekben gazdag, prosperáló világrend jöjjön létre. Mindennek jegyében az ENSZ számos történelemformáló határozatot fogadott el, viszont a célok eredményességének tekintetében igencsak elmaradt a várakozásoktól.

Halkó Petra (fotó: szazadveg.hu)

* A globális intézmény legfőbb feladata mindig is a béke nemzetközi megőrzése volt a II. világháború után. Mennyiben érte el célját, mennyiben volt sikeres a szervezet működése annak tükrében, hogy számtalan véres harc zajlik azóta is évről évre? Elég csak a balkáni vérontásra visszagondolni, mely a békefenntartó erők csúfos kudarcával zárult.

— Jelenleg két olyan kontinens van a világon, amelyen nem zajlik semmilyen háború vagy fegyveres konfliktus: Ausztrália és az Antarktisz — mindez önmagáért beszél, és igencsak lesújtó képet fest az ENSZ békefenntartó tevékenységéről. Az is hozzátartozik az összképhez, hogy a béke nemzetközi megőrzése nemcsak biztonságpolitikai, hanem gazdasági kérdés is. A nemzetközi konfliktusok elképesztő negatív hatással vannak a világgazdaságra: 2012 óta a fegyveres összetűzések évente 13—15 billió dollárt visznek el, mely érték évről évre folyamatosan emelkedett, 2018-ra pedig már a világgazdaság 11 százalékát tette ki. A konfliktusok okozta GDP-csökkenésben legérintettebb országok között pedig természetesen a háborúk mellett az éhínség által is leginkább sújtott országok találhatóak, amelyek így a világ legszegényebb nemzeteit foglalják magukban. Fontos tehát felismerni, hogy ezek összefüggő, egymásra ható folyamatok, így az ENSZ nem csupán egy, hanem helyből két-három célkitűzésében is kudarcot vallott.

* Az elmúlt évtizedekben egyre gyakrabban merül fel az ENSZ megreformálásának kérdése. A szervezet reformok nélkül működik, és igencsak egyoldalúan (főként a II. világháború győzteseinek szempontjait szem előtt tartva) képviseli érdekeit a különféle nemzetközi konfliktusok kapcsán. Mi erről a véleménye?

— Ha abból indulunk ki, hogy az ENSZ Alapokmányában a célok között az is szerepel, hogy folyamatosan továbbfejlesszék a dokumentumot, akkor ismét a szervezet egy kudarcáról beszélhetünk, hiszen csupán négy alkalommal, és akkor is csak „technikai” módosításokat végeztek rajta, érdemit nem. Holott az ENSZ megreformálása most sürgetőbb, mint valaha. A legjelentősebb testület, a Biztonsági Tanács így lényegében a II. világháború óta reformok nélkül, változatlanul működik, vagyis még mindig hatalmi szempontok szerint képviseltetik magukat az országok, és hatalmi érdekek mentén születnek a döntések. Ennek értelmében az öt állandó tag, mely egyúttal az öt globális nagyhatalom (Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Oroszország, USA), olyan előjogokkal bír, mint például a döntés egy tagállam felvételéről, a főtitkár jelöléséről vagy a vétójog. Ez egyfelől olyan szempontból problémás, hogy az elmúlt időszakban felértékelődött egyenlőség alapelve egyáltalán nem érvényesül a szuverén tagállamok között. Másfelől a szervezet nem képes hatékonyan működni, ha a globális kihívásokkal szembeni fellépését vesszük górcső alá, hiszen akár egyetlen nagyhatalom vétója is elegendő ahhoz, hogy háttérbe szorítsa a teljes nemzetközi közösség akaratát.

* Egy-két esztendeje felmerült a vétójog megszüntetésének kérdése. Ez ügyben történt-e valami változás? Illetve pontosan milyen előnyökkel és hátrányokkal járna, ha eltörölnék a vétójogot?

— Az elmúlt évek során azt tapasztalhattuk, hogy a Biztonsági Tanácsot a vétójog valójában erőtlenné tette. A szervezet képtelen volt ellátni békefenntartó feladatkörét, illetve eredményesen fellépni a konfliktusokkal szemben, hiszen az esetek többségében a nagyhatalmak egyfajta „végső eszközként” éltek a vétójogukkal, amint veszélyeztetve érezték érdekeiket. Ráadásul az állandó tagok a vétójoggal nem csupán érdemi kérdésekkel kapcsolatos határozatok elfogadásáról dönthetnek, de arról is, hogy mi minősül érdemi vagy eljárási kérdésnek — ergo kettős vétójoguk van ilyen helyzetben. Végső soron pedig felmerül a legitimitás kérdése is, hiszen az elmúlt hét évtized során megsokszorozódott a tagállamok száma, melyek a vétójoggal bíró öt állandó taghoz képest sokkal kisebb mértékben vehetnek részt a döntések meghozatalában. Fontos azonban hozzátenni, hogy ez az öt nagyhatalom az, amely az ENSZ működtetése és a világpolitika szempontjából is mozgatórugóknak számít, így a súlya nem megkérdőjelezhető, de ennek ellenére szükséges lenne egy olyan elképzelést kidolgozni, amely szavatolja, hogy legitim és célirányos döntések szülessenek a szervezeten belül.

* Végül érdemes lenne kitérni az Egyesült Államok és az ENSZ viszonyára, mely az utóbbi években finoman fogalmazva sem volt felhőtlen. Mi várható e téren a közeljövőt illetően?

— Attól függ, mire helyezzük a fókuszt az Egyesült Államok és az ENSZ jövőbeli kapcsolatában: a hangnemre vagy a teljesítményre. Trump elnöksége során valóban egy olyan kormánya volt Amerikának, amely — fogalmazzunk úgy — a diplomácia világában kevésbé megszokott módon szókimondó és kritikus volt, egyúttal a „világ csendőreként” teljesítést várt el egy felelősséggel felruházott szervezettől, akár a kényelmes, jó viszony rovására is. A Biden-adminisztráció ezzel szemben egy sokkal engedékenyebb álláspontot képvisel a globalizáció alappilléreit alkotó nemzetközi intézményekkel szemben, függetlenül attól, hogy azok milyen teljesítményt nyújtanak. Ilyen értelemben pedig azt kell mondanunk, hogy az Egyesült Államok és az ENSZ jövőbeli viszonya a hangnemet illetően barátságos lesz, ám cinkostársakká válnak a tekintetben, hogy szemet hunynak a világ valódi kihívásai és megoldandó problémái felett.