A Robert Yugovich álnéven publikáló író Vajdaságban született, nemzetisége magyar. Hosszú időn át a holland alvilág egyik meghatározó szereplője volt, majd amikor veszélybe került a családja és a saját élete is, kilépett a ,,szervezet’’-ből. Íratlan szabály, hogy a maffiából kiválni kétféleképpen lehet: koporsóban, vagy úgy, hogy a hatóságokkal együttműködve feladja magát az ember. A pentito, azaz bűnbánó maffiózó 2007-ben adta fel magát a magyar hatóságoknak. Harmadfokon összesen — annak ellenére is, hogy együttműködött a rendőrséggel, mely több ügyet az ő segítségével oldott meg — kilencévnyi fegyházbüntetést kapott, és bevették a tanúvédelmi programba. Jelenleg egy magyarországi börtönben tölti büntetését, legkorábban 2016-ban szabadulhat. Mint mondja: ,,bent’’ teljesen megváltozott. Nem érzi magát bűnözőnek, életének ezt a korszakát lezárta, már kizárólag a könyveinek és a családjának él.

Robert Yugovich következő regénye rólunk, vajdasági magyarokról szól, és szeretné, ha szülőföldjén is megismernék munkásságát. Az interjú, melyet lapunk két részben tesz közzé, Magyarország egyik fegyházában készült.

• A történeted a délszláv konfliktussal kezdődött. Alig múltál el tizenhét éves, amikor besoroztak. Miket kellett megtapasztalnod ahhoz, hogy rájöjj: ez a háború nem a te háborúd?

— Nagyon sok olyan dologgal szembesültem a fronton, amely rádöbbentett arra, hogy ez a harc nem Jugoszláviáról szól. Tulajdonképpen ízig-vérig jugoszlávnak éreztem magam — miképp akkoriban sok vajdasági magyar is —, fanatikusan hittem az országban. 1990-ben vittek el katonának. A seregben nincs tévé, illetve csak azokat az adásokat engedték nézni, amelyekben Milošević szónokolt. Hetente egyszer két órában a katonai titkosszolgálat emberei politikai órát tartottak, politikai átnevelés végett. Nem tudtuk, hogy mi történt, hogyan tört ki a háború Horvátországban. Csak annyit tudtunk, hogy a horvát szeparatisták ölik a szerbeket, a magyarokat. Nekünk, jugoszlávoknak kell megmentenünk a hazát — mondták. A fronton sok mindent megtapasztaltunk. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire félrevezettek bennünket. Például a szerb csapatok szó szerint leigázták, felgyújtották a bosnyák, muszlim falvakat, holott a településeken még csak egy vadászpuska sem volt. A fronton töltött egy év után elegem lett, és úgy döntöttem, elmegyek. Két társammal együtt Magyarországra dezertáltunk. Egy menekülttáborba kerültem, és ott magyarként jugoszláv menekült lettem. Nagyon kilátástalan volt a helyzetem, és egy idő után betelt a pohár: visszajöttem Vajdaságba. Úgy gondoltam, hogy idegen otthon is lehetek, és legalább a barátaimmal, a rokonaimmal vagyok. Persze nem maradhattam sokáig, mert tartottam tőle, hogy elfognak dezertálásért. Újra Magyarországra szöktem, először Budapesten, majd Szegeden éltem.

• Hivatalos okmányok híján miből tartottad el magadat?

— Huszonévesen sokkal nagyobb hév jellemzi az embert. Azt gondoltam, hogy magyarként könnyen érvényesülhetek Magyarországon, de csalódnom kellett. Rövid időn belül szembesültem vele, hogy ebben az országban is idegen vagyok. Nem fogadtak szívesen minket, vajdasági magyarokat. Akinek nem volt pénze, az nem kapott tartózkodási engedélyt, és nem dolgozhatott legálisan. Maradt tehát a feketemunka. Persze senkinek sem jutott eszébe, hogy bűnözésre adja a fejét, nekem sem. Valamiből azonban meg kellett élni. Több munkám is volt, de nem mindig fizettek ki. Egyszer kaptam egy visszautasíthatatlan munkaajánlatot: egy szegedi játékterem biztonságáért feleltem. Innentől egyenes út vezetett a bűnözéshez.

• Gyorsan kapaszkodtál fel a ranglétrán…

— Senki nem születik bűnözőnek. Ha akkortájt valaki hozzám vág egy munkavállalási engedély, biztosan másképp alakul az életem. Sajnos ez nem történt meg.

• Kis idő után mégis az alvilág meghatározó szereplője lettél. Hogyan válik egy vajdasági magyar a szerb maffia egyik alvezérévé?

— A szervezeten belül az embert nem a születése vagy a nemzeti hovatartozása alapján osztályozzák, hanem aszerint, hogy mihez van tehetsége. (Talán az albán az egyetlen kivétel). Ezekben a szervezetekben nem értékelik a behízelgést, nem számít, hogy ki kinek a barátja, rokona. Mindenki azonos esélyekkel indul, csak a tettek számítanak. A szerb maffiában vannak németek, hollandok, svájciak, magyarok stb. Hogy egy bűnszervezetet töröknek, orosznak vagy szerbnek neveznek el, azt valószínűleg a média is befolyásolja. A rotterdami szervezetben — melynek én is tagja voltam — több volt a nem szerb nemzetiségű. Az alvilágban hatalmas presztízs az úgynevezett szerb bűnszervezet tagjának lenni. Ez olyan, mint a foci: ott is nagy elismerést a brazil vagy a holland válogatottban játszani. Ránk is csak később ragasztották a szerb elnevezést. A bűnszervezetek általában több nemzetiségből álló „baráti közösség”-ek.

• Mivel foglalkoztatok Rotterdamban?

— A kábítószer-kereskedelem volt a fő tevékenységünk, és ezt fejlesztettük egyre magasabb szintre.

• Ez mit jelent?

— Nem volt olyan ország, ahová ne szállítottunk volna szintetikus drogokat. Azáltal, hogy betartottuk a holland igazságszolgáltatás egyik íratlan szabályát, nevezetesen hogy „belföldön ne rosszalkodj!”, igen sok országba eljutottunk.

• Az őszinteség jutalma című könyvedben több olyan megjegyzést is teszel, amelyről eddig csak suttogva, halkan lehetett beszélni. Mi történt Szerbiában 2000. október 5-én?

— A köztudatban a bűnszervezetről kialakult kép nem igazán fedi a valóságot. Azt kell mondanom, hogy annak idején igen nagy szerepet vállaltunk Milošević megbuktatásában. A szerb maffia a 90-es években erősödött meg, amikor a „hazafiak”-ra már nem volt szükség. Ezek a katonák nem tudtak érvényesülni Szerbiában, mindenért őket okolták. A politikai pártok, melyek addig támogatták őket, hirtelen hátat fordítottak nekik. Többségünknek nem volt rendes szakmája, volt azonban egy bizonyos — a katonaságban szerzett — tehetségünk, melyet Európa több országában is kamatoztattuk. Amikor Szerbia körül szorulni kezdett a hurok, hirtelen újra szükség lett ránk, számítottak a segítségünkre. Egyszerre fontossá váltunk, a politikai pártok felkerestek bennünket, fűt-fát ígérgettek. Nagyon sok politikai kapcsolatra tettünk szert ez idő tájt. Abban a szerencsében részesültünk, hogy az akkori ellenzék, a DOS fordult hozzánk. Akkor már több európai titkosszolgálattal is együttműködtünk, és általuk teremtettek velünk a kapcsolatot. Segítséget kértek tőlünk.

• Bővebben?

— Maradjunk annyiban, hogy segítséget kértek. Nagyon meg kellett fontolnunk, hogy mennyire akarunk belemászni a politikába. Végül abban maradtunk, hogy anyagilag támogatjuk őket. Jelentős pénzzel támogattuk a Miloševićet megbuktató erőket.

• Mit kértetek cserébe?

— Amikor leültünk tárgyalni egy ma is aktívan politizáló egyénnel, tájékoztattuk az együttműködés feltételeiről. Elmondtuk neki, hogy fizikailag nem vagyunk hajlandóak részt vállalni a történésekben, csak anyagilag. Tudvalevő, hogy akkortájt a hirtelen jött változások miatt veszélybe került például a nyugdíjfolyósítás, az ország ellátása. Persze nemcsak az én szervezetem segített, hanem sok más is. A támogatás sok esetben önzetlen volt, a bűnszervezetek nem kértek cserébe semmit, no de az ellenkezőjére is volt példa. Mi több segélyszállítmányt is eljuttattunk Szerbiába. Ezzel soha nem kérkedtünk, és a szervezetnek ezt az oldalát nem is igazán ismerik az emberek. A történethez az is hozzátartozik, hogy nem minden bűnözőcsoport támogatta a rendszerváltást. Némelyeknek nagyon is megfelelt a Milošević-rezsim. Kemény harcot vívtunk ezekkel a csoportokkal, ezáltal is gyöngítettük az ellenség hatalmát. Miloševićék nagyon sok pénzt harácsoltak össze a cigarettacsempészésből és a fegyverkereskedelemből. A külföldi titkosszolgálatok kértek meg bennünket rá, hogy próbáljuk meg ezeket a tevékenységeket fékezni.

• Mekkora a maffia befolyása Szerbiában?

— Azt gondolom, hogy még nagyon sokáig igen jelentős befolyása lesz, hiszen rengeteg pénzt fektetett az országba. Nehéz erről beszélni, az ember ugyanis nem akar senki tyúkszemére lépni. Bizonyos, hogy a mai napig vannak olyan nagy hatalmú „üzletemberek”, akik az első milliójukat nem feltétlenül legális úton szerezték. Azt azonban nem állítanám, hogy Szerbia maffiaállam. A szerb alvilág egyik legnagyobb baklövése egyébként Đinđić meggyilkolása. Óriási hiba volt.

• A maffiózók kigyúrt, kopasz, szemüveges, felfegyverzett, erőszakos emberek. Mennyire igazak a sztereotípiák?

— Senki se higgye, hogy a bűnszervezet egy rózsaszínkendős kislányokból álló csapat. Van azonban egy, ha úgy tetszik, romantikus oldala a szervezett bűnözésnek — amiért a mai napig vállalom az ott töltött 15 évet —, ez pedig a másokon való segítés. Segítettünk úgy is, hogy tudtuk, sohasem fognak felvállalni bennünket.

• Többször említetted a titkosszolgálatot. Rendőrség és maffia, két ellentétes oldal…

— Azt szoktam mondani, hogy nincs maffia rendőrök nélkül. Az, aki azt gondolja, hogy egy bűnszervezetet primitív, tudatlan, barbár állatokból áll, akik csak gyilkolni tudnak, az nagyon téved. A saját véleményem szerint a szervezet hosszú évek alatt épül ki, amikor létrejön egy megfelelő gazdasági háttér meg egy megfelelő állami védelem ahhoz, hogy összekovácsolódjon egy társaság, amelynek tagjai félszavakból is megértik egymást. Az állami szervek és a bűnözőcsoport együttműködik, egyezséget köt, megszabják a szövetkezés feltételeit, szabályokat hoznak létre. Mi például hosszú éveken át pénzeltünk olyan politikai pártokat, amelyek a kábítószer-fogyasztás és -forgalmazás szigorításáért szálltak síkra. A számítás egyszerű: a kábítószer piaci ára annál magasabb, minél szigorúbbak a törvények. Például egy kiló kokain Hollandiában 20 ezer euró, és birtoklásáért
1—1,5 évet lehet kapni, Magyarországon 40 ezer euróba kerül, és akár 15 évre is leültethetik a forgalmazóját. A kábítószer-kereskedelmet több ország állami szinten végzi, hiszen jelentős bevételi forrásnak számít. Amíg az államoknak és a titkosszolgálatoknak bevételük van a drog forgalmazásából, addig a kábítószer-kereskedelem nem szűnik meg.

• Hány emberből áll egy olyan szervezet, amelynek te is tagja voltál?

— A keménymag 5 vagy 4 emberből is állhat, vagy bármennyiből. A lényeg az, hogy mekkora kiterjedésű kapcsolatrendszerük van a tagjainak. Például nem kell a magyarországi kapcsolatomnak tudnia a szlovák kapcsolatomról, a holland rendőri kapcsolatomnak pedig nem kell a német rendőri kapcsolatomról. Az, hogy egy ilyen szervezet hány tagból áll, sohasem ismeretes. Például nekem soha nem volt róla tudomásom, hogy ki mikor és hova viszi a kábítószert. Ez nem tartozott rám.

• Végül mégis kiléptél a szervezetből. Miért?

— Tudatosan építettem a ,,karrier”-emet. Tíz-egynéhány év után tudatosan azt mondtam, hogy most már elég. Elég volt annak ellenére, hogy nagyon jól éltem. Két dolog zavart nagyon. Az egyik, hogy nem volt kihívás, hiszen bármit bárhova el lehetett juttatni, és előfordult, hogy csak presztízsből végeztük el a feladatot, nem a pénzért, hiszen már mindenünk megvolt. Egy bizonyos idő után a bűnözésből származó pénz eljut arra a szintre, hogy már nem lehet befektetni: fölöslegessé válik. Álmatlan éjszakái lesznek az embernek a lóvé miatt. A másik dolog, ami zavart — és sokkal veszélyesebb volt —, az a belviszály.

A legtöbb ember, amikor elindul egy rögös úton, akkor nagyon szoros barátságokat köt. Mi is védtük egymás bőrét a különféle szorult helyzetekben. Amint azonban egyre jobban álltunk anyagilag, ezek a baráti kötelékek mindinkább meglazultak, és eltávolodtunk egymástól. Valamennyien igyekeztünk a kiutat megtalálni, hiszen mindannyiunknak egyre terhesebbé vált az állandó stresszhelyzet, az évek óta tartó feszültség. Napi huszonnégy órában a topon kellett lennünk, ébernek maradnunk és attól óvakodni: lelőnek-e bennünket vagy elrabolják-e a gyermekünket. Ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak bennünket. A vezérünk — aki szintén jó barátom volt — azonban ennek épp az ellenkezőjét élte meg: minél nagyobb hatalma lett, annál ,,mélyebb”-re süllyedt. Több titkosszolgálattal is megegyeztünk abban: cserébe azért, hogy engednek bennünket szintetikus drogokkal kereskedni, a heroinszállítmányokat le kell buktatnunk. Információkkal is kellett szolgálnunk. Ez nem volt nehéz, hiszen a szállítmányok Koszovóból és Törökországból Szerbián keresztül érkeztek az EU-ba. A szerb titkosszolgálattól — mely megvámolta a szállítmányokat — szereztük az információkat. Amikor a főnökünk azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy álljunk össze az irániakkal, szálljunk be a heroinbizniszbe, akkor ez sokunknak nem volt ínyére, hiszen pénzre nem volt szükségünk, azonkívül a konfliktusokat is kerültük. Nem akartunk beszállni a heroinüzletbe, mert úgy gondoltuk, hogy akkor két napon belül lecsuknak bennünket. Nem akartuk elveszíteni a titkosszolgálati hátterünket, ám a főnök ezt nem értette meg. Ekkor következett az a nemkívánatos helyzet, hogy ő vagy én!

Szintén íratlan szabály, hogy ha a bűnszervezeten belül konfliktus merül fel, azt mihamarabb rendezni kell, hiszen ha az ellenfelek tudomást szereznek róla, kihasználva azt, egyszerűen végeznek veled. Tizenöt évet úgy éltem le az alvilágban, hogy nem tapadt vér a kezemhez. Nem akartam ezen változtatni, ráadásul az egyik legjobb barátomról volt szó. Ekkor döntöttem úgy, hogy feladom magam.

(Folytatjuk)

(Az interjú második részében könyveiről, munkásságáról vall, és védőügyvédje, dr. Palotai Dániel is megszólal.)