A XIX. század végén és a XX. század elején a déli végek városaiban egy igen érdekes gazdasági tevékenység dívott: az úgynevezett népies baromfitenyésztés. Torontál megye vonatkozásában ezt a Torontál Megyei Gazdasági Egyesület irányította, egyrészt nemes baromfianyag (orpington, pekingi kacsa, emdeni lúd stb.) tartásával, tenyészbaromfi-vásárok szervezésével s a legjobb minőségű fajbaromfik gazdáinak díjazásával. Torontál megye polgári rétegének sikeres fajbaromfi-tenyésztése országos hírű volt. Orvosok, földbirtokosok, iparosok stb. foglalkoztak vele. Az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb tenyésztő Reitter Oszkár nagybecskereki rendőrkapitány volt.

Reitter Oszkár gyakran megfordult itt, az evezősök társaságában — a Regatta egykori épülete a kiamerikai részben

A népies fajbaromfi-tenyésztés célja nem csupán a háztáji baromfitartás fenntartása volt, hanem annak korszerűsítése is: a hagyományos, vegyes állományokat fokozatosan nagyobb termelőképességű, nemesített fajtákkal kívánták felváltani. A mozgalom egyszerre szolgálta a vidéki lakosság jövedelmének növelését, a hazai élelmiszer-termelés fejlesztését és a modern mezőgazdasági szemlélet terjesztését is.

Különlegessége az volt, hogy elsősorban a megye polgári középosztálya karolta fel, mely szenvedélyesen foglalkozott a nemes baromfifajták tenyésztésével. Akkortájt a művelt városi polgárság egyik kedvenc elfoglaltsága volt! Virágkorát az 1900 és 1914 közötti időszakban élte. Trianon után e mozgalom lényegében megszűnt.

A bánáti tenyésztők számára ez egyszerre volt jövedelmező gazdasági tevékenység meg rangot adó hobbi. A gondosan vezetett törzskönyvek, a szelekció és a tenyésztési eredmények alapján országos hírnévre tettek szert, számos hazai kiállításon díjazták őket.

A népies fajbaromfi-tenyésztés, mai szemmel nézve, nemcsak agrártörténeti érdekesség, hanem a dualizmus kori vidéki polgárság modernizációs törekvéseinek jellegzetes példája is.

A vállalkozószellemű rendőrkapitány

A megye egyik legismertebb fajbaromfi-tenyésztője Reitter Oszkár, Nagybecskerek rendőrkapitánya volt, akinek tenyészete országosan is elismertnek számított. Pályája Temesvárról indult: ott született 1857-ben, egy jó nevű ügyvédi családban. Középiskolai tanulmányai után a technika iránti vonzalom Budapestre vitte, s ott kezdte meg műszaki tanulmányait, ám egyetemi éveit félbeszakította a boszniai hadjárat. Reitter eleget tett kötelezettségének: bevonult katonának, és részt vett a boszniai okkupációban. Miután leszerelt, nem tért vissza Bánátba, hanem néhány évig Bácskában volt csendbiztos. Onnan, furcsamód, a magyar pénzügyminisztériumba került mint számtiszt. Utána, 1884 és 1891 között, hét éven át, Nagybecskereken előbb Torontál vármegye alszámvevője volt, majd a megyeszékhely rendőrkapitánya. A megye bizalmi embere volt. Huszonhárom évig állt a becskereki rendőrség élén, és 1915-ben vonult nyugállományba. Az egykori Nagybecskerek társas életének egyik legismertebb, legkedveltebb tagja volt.

Kiváló sportolónak tartották, és rendőrkapitányi tisztsége mellett számos más közéleti tevékenységet is rábíztak. A Torontáli Korcsolyázó- és Hajós-egylet (1884) egyik alapítója, vezetőségi tagja és többször díjazott evezőse volt, valamint a Nagybecskereki Kerékpár Egylet (1896) egyik alapítója is. Tagja volt a város színügyi meg törvényhatósági bizottságának, s a Kaszinó Társulat alelnöki tisztségét is betöltötte. A műkedvelés sem állt tőle távol: amatőr színészként többször fellépett a becskereki közönség előtt, főként jótékony célú előadásokban (pl. 1895-ben Az elválhatatlanok című, Almási Tihamér-féle vígjátékban; 1899-ben, feleségével együtt, A dolovai nábob leányában stb.). Különös gonddal foglalkozott a Nagybecskerek melletti telepesközséggel, Felső-Muzslyával. Felettébb pártfogolta a telepeseket, és igyekezett enyhíteni a gondjaikon. Mint akkortájt fogalmaztak, ő volt a telepesek lelkes gondviselője.

Becskereken Kellner Saroltával kötött házasságából két leánya született: Edit és Lívia.

Elsődleges megbízatása, közbiztonsági, rendőri, hivatali tevékenysége igen eseménydúsnak és mozgalmasnak mondható. Hiszen minden, a közrendet sértő megnyilvánulás az ő hatáskörébe tartozott. A Torontál című lap korabeli hírei nyomán akár külön kötetet lehetne írni furcsa eseteiről, ügyeiről, kiállásáról, de erre most, helyszűke miatt, sajnos nem térhetünk ki. Munkájáért többször kapott dicséretet, egyszersmind több ízben fegyelmi eljárást is indítottak ellene.

Fajbaromfi-tenyészete

Rendőrkapitányi hivatása mellett akadt ideje a fajbaromfi-tenyésztésre is, melyet igen sikeresen űzött. Országos hírű szaktekintélynek számított. Számos baromfi-kiállítás díjazottja és zsűritagja volt. Mint halálakor írták, nyugállományba vonulása után csendes munkával töltötte napjait, és kedvenc foglalkozásának, a baromfitenyésztésnek élt. Tudomásunk szerint mintegy húsz fajbaromfi-kiállításon díjazták, itthon és külföldön is. Egyebek között Budapesten, Belgrádban, Pozsonyban, Szegeden, Bécsben, de Nagybecskereken, Pancsován, Szabadkán és Zentán is. Tenyészállataival az állami nagy aranyérmet is kiérdemelte. Fajbaromfi-gazdaságának állományát (mely mintegy 400 egyedet számlált) Angliából importálta (fehér emdeni libát, fehér pekingi kacsát, orpingtont, kendermagos plymouthot stb.). Mint a korabeli lapok fogalmaztak, e tevékenységével „nemzetgazdasági szempontból is hasznos munkálkodást fejtett ki”. 1905 novemberében a Nagybecskereken megrendezett tenyészbaromfi-vásáron a bánáti tenyésztők (köztük Reitter is) összesen mintegy 800 nemes fajbaromfit mutattak be, többségüket az illetékesek Temes, Torontál és Csongrád vármegye köztenyésztése számára, illetve a gödöllői baromfitelep részére vásárolták fel.

Az egyik legnagyobb szakmai elismerése az volt, amikor a XX. század első éveiben egy lipcsei díszműárucég nagyobb mennyiségű, akkor igen divatos, aranysárga színű, úgynevezett orpingtonlegyezőt rendelt tőle. (Ezek az orpingtoncsibék tollas szárnyából készültek oly módon, hogy a baromfi szárnyát a tövével együtt kimetszették, és szárítás után elegáns legyezőnyélre erősítették.)

Reitter baromfitenyészetének kínálatában keltetőtojások eladása is szerepelt, sőt, a különféle baromfibetegségek (baromfivész, -difteritisz, -kolera) elleni gyógyszerek is, melyeket szorgalmasan hirdetett a korabeli lapok hasábjain. Ezenfelül szőlővessző-kereskedelemmel is foglalkozott: 1901 októberében 160 000 európai és amerikai szőlővessző eladását hirdette.

Patkányirtó találmánya – a Patkánin

Gazdasági tevékenységében 1914-ig többnyire a szárnyas tenyészállatok domináltak. Mindaddig, amíg rendőrkapitányunk nem szabadalmaztatta a „tökéletes” patkányirtónak minősített Patkánin nevű találmányát. A törvényesen védett, azaz „törvényes védjegy-szabadalommal ellátott” szernek óriási piacsikere volt, mivel nem számított méregnek, így az emberre sem volt veszélyes. Egy doboz Patkánin 120–150 patkány kiirtására volt elegendő. Találmányának sikere olyan átütő volt, hogy Nagybecskereken 1914-ben Patkánin-gyárat is létesített. Hirdette is termékét a korabeli lapokban. A Köztelek 1914 októberében magyarázó szöveg kíséretében közölte: „Patkánin név alatt mai számunkban egy új patkányirtószernek forgalombahozataláról szól egy hirdetés. Ez irtószernek szerencsés feltalálója Reitter Oszkár nagybecskereki főkapitány, kinek Patkánin gyára van. Ez irtószernek tökéletességéért és teljesen biztos hatásáért jótállás vállaltatik.”

Reitter Oszkár Patkánin megrendelőlapja

A korabeli lapok egyébként nagyszerűnek minősítették, mely „felülmúl minden más irtószert”. A cégnek Szegeden is volt képviselete, Wolf Károly személyében. Egyébként az egyetlen meghatalmazott forgalmazója a becskereki Torontáli Agrárbank Rt. volt.

1917 tavaszán a Torontáli Agrárbank Rt. közgyűlésén határozat született arról, hogy rendőrkapitányunk „bevált és országszerte elismert patkányirtó szerét” a bank nagyobb mértékben szándékozza finanszírozni, részint a hazai piac mind szélesebb körű ellátása, részint pedig „külföldön való forgalombahozatala” érdekében. A bankárok mindenképp jól jövedelmező vállalkozást láttak benne.

Reitter az I. világháború idején, 1917. június 15-én hunyt el Nagybecskereken tüdőgyulladásban, hatvanévesen. Néhány hónappal a halála után, az év novemberében a Zombor és Vidéke című lap arról tájékoztatta olvasóit, hogy „anyaghiány következtében” ideiglenesen beszüntették a patkányirtó szer gyártását. E kényszerszünet azonban nem tartott sokáig. A gyár (mely akkor már a Torontáli Agrárbank Rt. tulajdonába került) folytatta a termelést. Így a Patkánin valójában túlélte Reittert: a Torontál meg a Bácsmegyei Napló még 1925 nyarán is eladásra kínálta!                                                

Forrás: Dr. Borovszky Samu (szerk.): Torontál vármegye. Budapest, 1912, 229.; Dragoljub D. Čolić: Poznati zrenjaninci. 1968 (cikkgyűjtemény a Nagybecskereki Történelmi Levéltárban); Torontál, 1895. márc. 21., dec. 5., 1899. febr. 1., szept. 20., dec. 6., dec. 18., dec. 19., 1900. jan. 12.,  máj. 1., máj. 16., jún. 23., 1901. aug. 1., okt. 19., nov. 29., dec. 17., dec. 24., 1902. jan. 23., febr. 6., máj. 23., máj. 24., nov. 11., 1904. aug. 10., 1905. szept. 4., nov. 25., 1917. febr. 17., márc. 19., 1915. okt. 23., 1921. jún. 12.; Bácsmegyei Napló, 1925. júl. 5.; Köztelek, 1914. okt. 17., dec. 5.; Tolnai Világlapja, 1909. márc. 14.; Vadászat, 1904. nov. 1.; Családi Kör, 1997. ápr. 10., okt. 23.; Népszava, 1914. jan. 3.; Zombor és Vidéke, 1917. nov. 25.