A fájától messze esett alma

A fájától messze esett alma

Beszélgetőtársam úgy ötvenéves, ám hivatásából adódóan sokkal idősebbnek, érettebbnek tűnik, szociális gondozó ugyanis. Ez nem egy tipikus férfihivatás, de ő teljes bevetéssel végzi. Azt mondja, ő erre született, amit sorstörténete is alátámaszt.

— Első hallásra képtelenségnek tűnt, hogy én újságnak meséljem el az életemet — mondja rövid gondolkodás után. — De egy kolléganőm testvére, aki néhány évvel ezelőtt a rovat vendége volt, azt mondta, van ebben a beszélgetésben valami varázslat, ha ugyanis az ember az újságban olvassa vissza az életét, valahogy új erőre kap, gondolván: ha mindezt kibírtam, nem jöhet olyan újabb megpróbáltatás, amelyet ne győznék le. Hát ezért vagyok most itt. Még csak azt sem mondhatom, hogy megkönnyebbülést, új erőt várok ettől, de azt hiszem, sokan okulhatnak majd az én sorsomból: sosem szabad önmagunkat elítélni, olyan negatív dolgokhoz kötni életünk folyását, amelyekhez nekünk igazából semmi közünk. És még annak a mondásnak a helytállóságán is el lehet gondolkodni, amely szerint az alma nem esik messze a fájától. Azt hiszem, én jó messzire gurultam!

A Tisza bánáti oldalán, egy csöndes, kis faluban jöttem világra. Nem született testvérem, korán apa nélkül maradtam. Már elemi iskolába jártam, amikor anyám ismét férjhez ment, de ebből a házasságból nem lett gyerek. A mostohaapámmal rendkívül bensőséges viszonyom volt. Nagyobb koromban sokszor inkább vele beszéltem meg a gondjaimat, mint az anyámmal, aki állandóan aggódott miattam. Sokáig nem tudtam, miért csüng rajtam szinte betegesen, aztán egy alkalommal leültünk, és elmondta, hogy az apám nem volt éppen egy angyal. Csak jóval később értettem meg, hogy igazi bűnöző sem. Elég gyenge jellemű volt, befolyásolható, szerette a pénzt, de dolgozni nem nagyon, hát rendkívül jó alany volt egy dörzsölt bandának. Eleinte anyám nem kísérte elég figyelmesen az éjszakai kirándulásait, így amikor a rendőrség először jött a házunkba apát keresve, az anyám szinte elájult. Apám első, néhány hónapos börtönbüntetése után még egy ideig házasságban éltek, de néhány évvel később elváltak. Mivel nem sokat foglalkozott velem, nagyon hamar elhalványult bennem a képe. Ehhez biztosan hozzájárult az is, hogy a mostohaapám jó ember volt. Apai nagyszüleim nem voltak, így arról a részről rokonok sem, ezért senki nem éltette bennem apám emlékét.

Iskolába jártam, szórakoztam, jól tanultam, és minden vágyam az volt, hogy pszichológus legyek. Mivel azonban erre a szakra nem sikerült a felvételim, szociális gondozó lettem, szerintem ez a hivatás áll legközelebb a pszichológiához. Főiskolai végzősként szinte egész évben hospitálni jártunk javítóintézetekbe, börtönökbe, kórházakba, iskolákba. Én ezeket a gyakorlatokat szívvel-lélekkel végeztem. Különösen az érdekelt, amikor megkaptuk egy-egy „beteg” kartonját, és megismerkedtünk az ügyével. Akkor jöttem rá, mennyire irigylésre méltó környezetben nőttem fel, mennyire óvott engem az otthonomban kapott szeretet és megértés — ezért csak még jobban tiszteltem anyámat meg a nevelőapámat.

A niši börtönben találkoztam először a kövér, csöndes gondozottal, akinek szinte meghatott a története. Az első hosszabb büntetését Požarevacon töltötte: gyilkosságban való részvétel miatt tizenhárom évre ítélték. Amikor a letöltött hét év után először engedték haza „szabadságra”, a vasútállomáson megvert egy rendőrt, és elszökött. Két hét múlva megtalálták, majd jogerősen még négy évre ítélték. A hospitálásom idején a tizedik évét töltötte a börtönben. Akármikor beszélgettem vele, egyetlen alkalommal sem éreztem, hogy veszélyes bűnöző. Nagyon szerette a fafaragást. Ékszeres-, cigarettásdobozokat készített, és osztogatta őket azoknak, akik szabadságra mentek haza.

A három hónapos gyakorlat alatt elfogadott engem, sőt, annyira a bizalmába fogadott, hogy még azt is elmondta: az egyik bandatagnak adósa volt, és hogy ezt lerója, elvállalta, hogy megváltoztassák a személyazonosságát, így hát most nem az igazi nevén ismerik. Éppen indultunk haza, amikor az egyik társa utánakiabált: hej, madžar! (hé, magyar!). Búcsúzóul még azt is elárulta, hogy bánáti, onnan indult, ott hagyta a családját, a néhány éves fiát. De sosem kereste senki a családból, hát ő sem jelentkezett nekik többet. A szerb nyelvet nem tanulta meg tökéletesen, ezért a börtönben mindenki madžarnak hívta. Tudom, hogy hihetetlen, de én egyetlen szóval sem mondtam neki, ki vagyok én, és hogy ki lehet ő nekem. Itthon anyámékkal megbeszéltük a dolgokat. Szerintük rajtam áll, milyen lépést teszek az ügyben. Tele voltak kétséggel, kérdésekkel, és ezek után megállapítottam: én messze estem a fámtól. Írtam neki egy levelet, megkérdeztem tőle, hiányoztam-e neki valamikor is, de nem kaptam választ. Többet én sem írtam. Sosem nősültem meg, mert nem mertem vállalni azt a felelősséget, hogy szülő legyek.


A nyitókép illusztráció

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A fájától messze esett alma
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.14.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
A fájától messze esett alma
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.06.05.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink