A durákolásról

A durákolásról

A székelykevei nyugdíjasok klubhelyiségében heti rendszerességgel, szerdán és pénteken, este hat és kilenc óra között szoktak összejönni a tagok. Beszélgetni és társalogni egymással. Majd előkerülnek a kártyapaklik és a dominó is.

Péter László, a hivatalosan 1886-ban konszolidálódott al-dunai székely település, azaz Székelykeve amatőr családfa- és családsorskutatója. Noha eleddig sosem volt szerencsénk egymáshoz, annyit korábbról is biztosan tudok róla, hogy személyében az olvasó a Székelykevei Igaz Szó helyi havilap Emberek, sorsok, életek... című rovatának hiteles krónikását is tisztelheti. Összeállításunk ezúttal az ő jegyzetei alapján készült.       

„A székelykevei nyugdíjasok klubhelyiségében nincs cigarettafüst, alkoholos ital, hangos zene... És duhajkodás sincs. Akik eljönnek, azokat egyrészt az egymással való találkozás, másrészt pedig a személyesen is megélt, vagy csak hallomásból ismert korábbi kártyacsaták élménye szólítja meg. Újra és újra. A nők körében a dominózás a sláger, a vegyesen »bandázók« römiznek, az echte férfiakból álló csoport pedig — a klubhelyiség túlsó sarkában, ott, ahol a gázkályha áll — egy régi magyar kártyajátékot, a durákolást részesíti előnyben.” A helyszín hangulatának rövid felvázolása után a szerző a falu hírlapjának legutóbbi számában a kártyajáték szabályait is közreadta. Nemkülönben napjaink kilenc legazsúrabb székeli durákolójának névsorát. Mindazok számára, akik az erre a papírra vetett blattverési leírásban a dokumentálás és az értékmentés esszenciális elemeit is fel merik ismerni.

A durákolás játékszabályai

Egy durákpartihoz először is egy csomag magyar kártyára és négy játékosra van szükség. Minden játékosnak megvan a maga tromfja, mely makkal kezdődik. Ezután jön a zöld, a piros, végül pedig a tök. A lapok leosztása után a partit a kártyaosztó szomszédja kezdi azzal, hogy egy hívólapot tesz az asztal közepére. Őt követve a többi játékos már két kártyalapot dob az asztalra: egyikkel a hívott lapot üti, a másikkal pedig egy újat kér. A játék érdekessége, hogy minden játékosnak a saját szomszédját kell „megfognia”. Éberen figyelve, nehogy bármelyikük észrevétlenül kilógjon a sorból. A játékosoknak, miután ütötték a hívó felek lapját, ha csak egyetlen módjuk is van rá, mindig a szomszédjuk tromfját kell hívniuk. Ugyancsak játékszabály, hogy amikor a hívó kártyalap tromfot kér, a hívó félnek nyomatékosan, kézfeje bütykőjével is rá kell koppantania az asztalra. A játszma győztesének az a személy tekinthető, aki az utolsóként „bennmaradt” két játékos közötti erő- és tudáspróbát is kiállja. Aki jól kíséri a lapokat, az rögtön tudja, képes lesz-e kijátszani, vagy sem a kezében lévő lapokat.

Intelem: a partit küzdelem nélkül szégyen feladni! Ellenben, ha semmi esély sincs a győzelemre, az elhúzódó parti igencsak fel tudja idegesíteni a többi játékost. Szabály továbbá az is, hogy az új játszma megkezdéséhez a durák (a vesztes) osztja le a lapokat. A durákolás egyik mesterfogása, hogy a játékos idejében meglássa, mikor is „adjon haza” a szomszédjának. Ha jól időzítenek, a szomszéd akár már a kártya felvételével durákká teheti magát. Persze, ha eleve jó kártyákat vesz fel az asztalról, és a szerencse is melléje pártol. 

Szatmári Mihály felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A durákolásról
Bánáti Újság
  • Bacsik Lőrinc Natália
  • 2019.10.22.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
A durákolásról
Bánáti Újság
Facebook

Támogatóink