Meggyőződésem szerint az elkövetkező egy hónapnyi idő alatt leghálásabb téma a pártok és koalíciók esélyeit, illetve az ilyen vagy olyan kiegyezés, megegyezés várható hatását kombinálni, mert sajnos, az eredmények sok mindenre módot adnak. Annyi a matematikai lehetőség a különféle kimenetelre, hogy a találgatásoknak nyílt terepe van. Mivel azonban nem ez a feladatom, azt tartom döntő mozzanatnak, hogy a pártok és vezetőik mit tekintenek hazafiasságnak. Azt-e, hogy begubózzunk és Kosovo oltárán feláldozzuk az egész ország sorsát, abban bízva, hogy majd az orosz és a kínai testvérek meg a soha eddig meg nem nevezett ,,többiek” (nyilván azok, akik -- még -- nem ismerték el a déli tartomány függetlenségét) mellénk állnak, tejjel-mézzel árasztanak el bennünket, amiért olyan fene karakánul szembemegyünk a normálisabb világgal (amitől az Úristen mentsen meg bennünket), vagy józan fejjel azt tartjuk majd igazi hazafiasságnak, ha azokat választjuk szövetségeseinkké, akik mellett immár kiállt Európa nagyobb része. Ez utóbbi nemcsak azért tetszik nekem jobban, mert a választások előtti egy-két hétben aláírtuk az EU-hoz való csatlakozást megelőző hasznos szerződést és hirtelenében néhány igen előnyös gazdasági megállapodásra került sor, hanem azért is, mert az orosz elnök, miniszterelnök és külügyminiszter elég jól hallhatóan kimondta, hogy semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy Szerbia csatlakozzon az EU-hoz... Sőt!!! Mert ma már a fiatalabb generációk is a saját bőrükön érezhetik, érezhették, hova jut az ország, ha a hazafiasságot és a nemzeti büszkeséget rosszul értelmezzük.
Vissza tehát a gazdasághoz, noha a mondottak miatt kész dologként semmit sem kommentálhatok. De van egy téma, amellyel pár hónappal ezelőtt foglalkoztam, azt bizonyítva, hogy pénzével az állampolgár takarékosabban bánik, mint az állam, illetve annak vezetői. Sőt miközben a polgár határozottan spórolós, az állam úgy szórja szanaszét a lakosság pénzét, mintha az övé lenne.
Nos, ehhez a témához nemcsak azért térek vissza, mert egyelőre nem tudhatom, mire jutnak politikusaink, hanem azért is, mert nálunk érdekes jelenség figyelhető meg. A mi bankjainkat felvásárló külföldi pénzintézetek -- amelyek nem győzik hangsúlyozni, hogy a megvett leányvállalataik szerbiaiaknak tekintendők, mivel az itteni törvények szerint kell működniük és nem a németek, a görögök, az osztrákok stb. törvényei alapján, hiszen nevük és cégük háttérként szolgál, és csak rendkívüli esetekben avatkozhatnak be az itteni pénzügyekbe. Mivel így van, azt kell látnunk, hogy ezek a külföldi nevű hazai bankok csakugyan eltérnek egyes dolgokban a gazdájuktól! Például abban -- s ez az, ami bennünket közvetlenül érdekel --, hogy nagyobb kamatokat fizethetnek a betéteseiknek, mint névadójuk a maga hazájában.
Teszik pedig ezt legalább két nyomós okból. Az egyik, hogy nemzeti bankunk kénytelen volt emelni az alapkamatokat és eurót áruba bocsátani az itteni infláció megfékezésére, a másik pedig, hogy a kiszámíthatatlan politikai és gazdasági helyzetünk miatt a külföldi névadók nem szívesen tőkésítik fel itteni ,,leánykáikat”, mert semmi sem garantálhatja számukra a hasznot, illetve tőkéjük kivonását, ha itt a hazafiasságot rosszul értelmező politikusok kerülnek hatalomra. Van egy harmadik ok is, ami pusztán a miénk: hogy az immár levitézlett kormány nagy beruházási alapokat ígért a gazdaság fellendítésére, ezeket a kereskedelmi bankoknak kellett volna kezelniük, de nyolc ilyen alapból kettő úgy-ahogy képes volt megfelelni a beruházásokat támogató kötelezettségeiknek, hat viszont csődöt mondott -- bukott kormányunk miatt.
Külföldi-belföldi bankjaink tehát rávetették magukat a lakosságnál sejtett pénzekre. Tették ezt annál nagyobb lendülettel, mivel többen vannak a kelleténél (csak Szabadkán negyven-egynéhány), és nagy közöttük a konkurencia. Így azután, miközben Németországban, Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában stb. a lekötött összegek kamatjai alig érik el évi szinten a két-három százalékot, ezt nálunk nem kell figyelembe venniük. A Volksbank például 8,28 százalékos kamatot fizet, ha egy évre legalább 10 000 eurót kötnek le nála, a Bank Intesa pedig 5,60 százalékosat, úgy, hogy a betétes időközben rendelkezhet pénzével, kisebb-nagyobb összegeket kivehet és betehet, különösebb papirológia nélkül! Most ott tartunk, hogy a negyedévre lekötött devizáért az Alfa Bank 3,50, az Unikredit 5,90, a féléviért ez a két pénzintézet 4,35, illetve 6, az egy éviért a Raiffeisen 5, az Unikredit pedig 6,30 százaléknyi kamatot fizet. A többiek nagyjából ebbe a keretbe illeszkednek bele.
Végül feltehető a kérdés: érdemes-e ezeknek a külföldi-belföldi bankoknak nagy kamatokkal kicsábítani a szalmazsákokban fekvő pénzt? Szerbia Nemzeti Bankja szerint jól tudják, mire vállalkoznak, mivel lakosságunknak áprilisban 5,2 milliárd eurója és 11 milliárd dinárja (134 millió euró) feküdt takarékban, márpedig ha ott ennyi van, legalább még félennyit rejtenek a szalmazsákok. Ez nem hasra-ütésből ,,derül ki”, hanem a pénzforgalom és a külföldről hazautalt összegek ellenőrzéséből. És itt csak a rendes úton átutalt pénzekről van szó, s nem azokról, amelyek hazalátogató vendégmunkásaink vagy az őket felkereső polgáraink között vándorolnak zsebből zsebbe...
Merje valaki azt állítani, hogy szegény ország vagyunk! Nos, az említett összegek szerint nem vagyunk! A vállalkozások szerint azonban igen -- mert ezek a pénzek fekszenek és nem mozognak. Ha tehát a felálló új kormány megakadályozza az adópénzek fecsérelését a költségvetésből és a szalmazsákokban fekvő dinárokat és valutákat úgy csalogatja elő, hogy abból mobil tőke legyen, amelyet okosan a mezőgazdaságba, a kis- és közepes vállalatok alapításába fektetnek be (nem ingatlanokba, mint mai spekulánsaink), máris sokat tesz az ország terheinek csökkentéséért, a gazdaság fellendítéséért, új munkahelyek létesítéséért.