* Mint pszichológus és mint közéletünk jó ismerője mit gondol: milyenek a kilátásaink a jövőt illetően, kinek van oka bizakodásra manapság egyre bonyolultabbá váló világunkban?
— Bizakodásra szükségünk van, hit és reményvesztetten nem élhetünk. Egyébként is Európában nincs egyetlen ország, nemzet, népcsoport vagy akár régió, amelyik elégedett lenne a helyzetével, a világ többi részéről, a mostohább körülmények között élő népekről nem beszélve. Ami persze nem vigasztal bennünket, többször kisemmizetteket, akik szorongva figyeljük, jobbára elszenvedjük (esetenként közszereplésünkkel több-kevesebb szerencsével igyekszünk kedvezően befolyásolni) a társadalmi eseményeket.
Azt hittük, hogy a kommunizmus összeomlásával szabad emberekké válunk. Tévedtünk. Csak az a szabad ember, aki egzisztenciálisan független, mer gondolkodni, tud mérlegelni, választani, szavazatát nem adja oda egy fél tál lencséért, aki nem fél a holnaptól. Ellenben akinek manapság nincs munkahelye, nincs fizetése, máról holnapra él, az lényegében elveszett ember. Kilátástalanságban él az idősebb nemzedék, de a fiatalság is. Megváltóként tekintünk az Unióra, de nem látunk a saját szemünktől. Az Unióban 20 évvel ezelőtt 5 millió munkanélküli volt, manapság a számuk eléri a 20 milliót! Visszaesett a népszaporulat, drasztikusan nőtt a bűnözők, kábítószeresek száma, a példaképül szolgáló nyugati társadalmak súlyos társadalmi igazságtalanságoktól terheltek.
Mi vár ránk? Ugyanaz, ami az újonnan csatlakozott államokra. A demokrácia leple alatt lényegében véve koldusszegénység és amorális élet vár ránk. Az árszínvonal uniós lesz (energia, gyógyszer, élelmiszer, utazás, iskola), a bérszínvonal meg marad. (Esetünkben kb. 1/10-e a nyugatinak!)

* Mint közösségnek milyen kilátásaink vannak nekünk, vajdasági magyaroknak Szerbiában?
— Nemzeti közösségünkről beszélve Nemeskürty István egyik nyilatkozata jut eszembe. Az egyik interjújában azt fejtegette, hogy vajon mi magyarok azt tesszük-e, ami megmaradásunk érdekében ésszerű. Aztán történelmi példák sorával igazolta, hogy általában ésszerűtlenül viselkedtünk.
Mi az oka a rossz döntéseknek, az ésszerűtlen viselkedésnek? Nyilvánvaló, mondja, hogy egy-egy döntés káros következményeit nem róhatjuk föl az egész nemzetnek, akkor sem, ha a dolog sokszor — látszólag — a választások során dől el. Az, hogy egy adott helyzetet a közösség mennyire tud kihasználni, jórészt attól függ, hogy a politikusok és az értelmiségiek a helyzet magaslatán állnak-e, vagy eszmei, politikai túszai más erőknek.
Nos, meglátásom szerint a magyar nemzet sem egészében véve, sem az egyes nemzetrészek vonatkozásában valamiért képtelen kibontakozni a vele szembeni külső erők hálójából. Azt is mondhatnánk, hogy a múlt hálójából. 
Közösségi helyzetünkről, a magyarok kilátásairól Szerbiában nem beszélhetünk anélkül, hogy számtalanszor fel ne tennénk magunkban a kérdést: mi szolgálja megmaradásunkat, és mennyiben cselekszünk annak érdekében?
Értelmiségünk és politikusaink egy része úgy véli, hogy a nemzeti eszmének, a nemzeti érdekvédelemnek semmi értelme. „A múltat végképp eltöröltük.” A demokrácia is csak színjáték. A nagyhatalmak és az utódállamok mindenkori kormányai döntenek fölöttünk.  A kisebbségi jogok és az önrendelkezésért való küzdelem helyett, ahogyan a fantaszták képzelik, ezekhez az erőkhöz kell alkalmazkodnunk. Ebbe bele kell törődnünk, az a helyes politika, irányadó minta a közösség számára, legjobb, ha meghúzzuk magunkat, ha a mindenkori hatalmasságok kedvébe járunk, mindenképpen úgy teszünk, mintha ők parancsolnának.

* Hogyan küzdhetünk közösségi érdekeinkért, hogyan őrizhetjük meg az önazonosságunkat, amikor lassan már a létfenntartásra sem marad elég erőnk ebben a fene nagy demokráciában?
— Itt van a kutya elásva! Hol van az a fene nagy demokrácia? Az emberek teljesen össze vannak zavarodva, mind kevesebben bíznak a demokratikus változás lehetőségében, sokan magát a demokráciát kárhoztatják, átkozzák azt is, aki kitalálta, ezt tekintik minden baj forrásának. A helyzet magyarázata az, hogy miközben a politikusok egyfolytában a demokratikus változásokról beszélnek, a térségben huzamosabb ideje demokráciadeficit van, amelynek folyományaként katasztrofális gazdasági és politikai viszonyok uralkodnak. Meg kell érteniük, hogy az emberek torkig vannak a kiszolgáltatottsággal, a rezsimhű média és a politikusok hazugságaival.

* De hát mi a demokrácia? A többség uralma. A többség pedig azt tesz velünk a demokrácia leple alatt, amit akar.
— Sőt, a többség uralma lehetővé teszi, hogy valamilyen felsőbbrendűségen alapuló, őrült nacionalista politika érvényesüljön.
A fogalmak kisajátításával kezdődik a hatalmi harc, amely napjainkban a demokrácia értelmezése körüli vitákban csúcsosodik ki. A mai társadalmi viszonyok közepette a demokrácia kifejezés sok mindent takarhat. Jelentheti az egyenlőséget, a személyi szabadságjogokat, a parlamentarizmust, a jólétet, a társadalmi haladást, a szolidaritást, a jogállamiságot, de jelentheti a társadalmi szolidaritás hiányát, a közösség felmorzsolását, a szerepek tisztázatlanságát, a jogállamiság hanyatlását, a politikai oligarchia uralmát, a pénzhatalmat, az anarchiát, a lelketlen tömeget, az elviselhetetlen életkörülményeket, a többség nevében alkalmazott diktatúrát…
Ma a Nyugaton a demokrácia bajnokai térségünk „felzárkóztatása” érdekében, az ún. „európai értékek” ürügyén eladósítanak, megaláznak, kirekesztenek népeket és megkérdőjelezik demokratikus jogaikat. Le kell leplezni a hamis prófétákat. Változtatni kell a rossz társadalmi gyakorlaton, demokratikussá kell tenni a környezetet és a világot. Beleértve Szerbiát és a vajdasági magyar világunkat is, amelyek szintén súlyos demokráciadeficitben szenved.

* Ön miben látja a demokrácia lényegét?
— A közmegegyezésben. Azok a jelentős kisebbségben levő csoportok (melyik államban nincsenek?), amelyeket állandó jelleggel kizárnak a hatalomból vagy a jogszabályok által egyéb hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, demokráciaellenesnek és kirekesztőnek tartják azt az elvet, hogy a demokrácia a többség uralma és ezért könnyen elveszítik a hatalom iránti lojalitásukat. Ilyen esetekre kínál megoldást a megegyezéses demokrácia, amely a kirekesztés, szembenállás helyett a társadalmi csoportok széles körű bevonásával a hatalomba befogad, döntéseiben pedig a közmegegyezésre törekszik.
A rendszerváltás idején azt hittük, hogy a demokrácia magával hozza a szabadságot a térség népeinek. Nem ez történt. A politikai-gazdasági reformfolyamat, amit a politikusok előszeretettel neveztek demokratikusnak, minden volt, csak nem demokratikus. Sok ember, aki közel volt a tűzhöz, a saját zsebére dolgozott. A hevenyészve létrejött pártok olyan programot valósítottak meg, amely maffiákat teremtett a hatalom megszerzése és gyakorlása végett. Ennek folyományaként Csoóri Sándor szavait idézve: a diktatúra minden szennye és szörnyűsége zavartalanul ömlött át a demokráciába.

* Milyenek a demokrácia esélyei Szerbiában?
— Két példát szeretnék kiemelni. Szerbiában a közhivatalnokok fizetése több mint tízszerese az átlagfizetésnek, a nyugati országokban legfeljebb 4- vagy 5-szöröse. Általános tapasztalat, hogy ott, ahol az emberek jobban megbíznak egymásban, szívesebben fognak össze, jobban ellenőrzik a hatalmat, méltányosabb a közteherviselés, és kisebbek a jövedelmi különbségek. Ahol viszont nem bíznak egymásban, mindenki magának él, és kizárólag a saját érdekeivel törődik, a funkcionáriusok eget verő fizetéseket tesznek zsebre, a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, emellett káosz és korrupció ural mindent. A hatalom ellenőrzéséről van szó, illetve annak hiányáról.
A másik példának a pártokat említeném. A pártokra vonatkozó demokratikus szabályok alapja a leválthatóság, tisztújításkor a többes jelölés és a titkos szavazás alapvető követelmény. Ez alól a szabály alól Európában nincs kivétel. Szerbiában viszont a pártvezérek leválthatatlanok, akik versengés és megmérettetés helyett egyfolytában azon mesterkednek, hogyan tudnának idejében megszabadulni potenciális riválisaiktól. A pártok így ahelyett, hogy szellemileg formálódnának, a társadalmi elvárásokhoz, kezdeményezésekhez igazodnának, öncélú gazdasági-politikai vállalkozássá válnak.

* Milyennek látja a Magyar Nemzeti Tanács és a VMSZ szerepét boldogulásunkban? Mit tart sikernek, mit túlkapásnak?
— Ennek a kérdésnek az érdemi megválaszolása külön tanulmányt igényelne, annál inkább, mivel a vajdasági magyarság kisebbségi önszerveződése nem befejezett valóság, hanem folyamatos küzdelem, hullámhegyek és hullámvölgyek sorozata. A jövő fogja eldönteni, hogy pártjaink, intézményeink mennyire tudnak megküzdeni nemzeti hovatartozásunkért, nyelvünkért, hitünkért, megmaradásunkért. Visszatekintve az elmúlt húsz évre viszont az az észrevételem, hogy jelentős demokráciadeficitben szenvedünk. Ennek a számlájára írható sok-sok kudarcunk és vereségünk. Amit akár útmutatásként is értelmezhetünk: a demokrácia térhódítása — ami a közösség (pártjaink, intézményeink) szempontjából megengedőbb magatartást, az egyének szempontjából viszont aktívabb társadalmi-közösségi szerepvállalást jelent — növeli megmaradási és felemelkedési esélyeinket.

* Köszönjük a beszélgetést!