* Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, a gyökerekre?

— 1944. január 27-én születtem, és érdekes egybeesés, hogy az Életfa díjat is január 27-én, pontosan a 79. születésnapomon vehettem át. Mindezt egyúttal szimbolikusnak is tartom. Ami a gyökereimet illeti, szüleim topolyai származásúak voltak, és a nagy háború gyermek áldozatai közé tartoztak, mivel hadi árvákként nevelődtek fel. A születésem idején édesapám is katona volt. A visszavonuló Magyar Honvédséggel egészen Linzig jutott el, és ott esett amerikai fogságba. 1945-ben az orosz hadsereg Sopronkőhidáról szállította a hadifoglyokat különféle táborokba. A vonat Szabadkán is keresztülment, és a vagonokból a fogságba esett katonák papírra vetett üzeneteket dobtak ki az állomáson. Édesapám levelét egy bunyevác vasutas hozta el Topolyára édesanyámnak. Ekkor készült egy fotó, melyen édesanyám, a testvérem és én vagyunk láthatóak. A háború időszakában ugyanis az apákról nem nagyon voltak fényképek. Ez a kép örökre bennem maradt, megalapozta a szülőföld iránti kötődésemet és valójában az érdeklődésemet a helytörténet irányában.

Fotó: Szalai Attila

* Hogyan lett önből bibliográfus, Topolyán kezdte a tanulmányait is?

— Igen, 1959-ben fejeztem be az általános iskolát Topolyán, majd a Szabadkai Gimnáziumba kerültem. Utána az újvidéki Magyar Tanszéken folytattam a tanulmányaimat. Az egyetem után rövid ideig tanárként tevékenykedtem, majd 1969-ben a Hungarológiai Intézetnek lettem az egyik alapító munkatársa, ahol nemcsak irodalmi, hanem magyarságtörténeti dolgokkal is foglalkoztunk. Ebben az időszakban alakult ki az érdeklődésem a történelem, a néprajz és a nyelvjárás kutatása iránt. Az intézetnek volt egy folyóirata, melyben megjelenhettek az egykori tanulmányaink.

* Kik voltak ebben az időszakban a hungarológia jeles képviselői?

— A hungarológia neves kutatóitól tanulhattam, és a magyar néprajz XX. századi meghatározó egyéniségeivel találkozhattam. Többek között Bálint Sándorral, Ortutay Gyulával, Gunda Bélával, illetve vidékünk nagy népzenekutatójával, Kiss Lajossal is. Fontos még megjegyeznem, hogy az egyetemi tanulmányaim alatt nagy hatással volt rám Penavin Olga munkássága. Ő főként a magyar nyelvjárásokat kutatta. Leginkább Szlavóniára összpontosított, de a későbbiekben foglalkozott a muravidékiekkel, a baranyaiakkal, a bácskaiakkal és az al-dunai székelyekkel is. A tanárnő ezekre az utakra magával vitte néhány diákját, közöttünk engem is. Én elsőéves koromtól jártam vele a magyarlakta vidékeket, Zágrábtól kezdve a baranyai falvakon át a vajdasági településekig.

Családi fotó 1945-ből

* Mindez a ’60-as években történt? Milyen volt akkor a szellemi élet itt a Délvidéken, Vajdaságban?

— A vajdasági szellemi élet a ’60-as években kezdett virágozni. Ekkor hagyták jóvá a Hungarológiai Intézet alapítását is, ezáltal pedig a magyarság története és irodalma is kutathatóvá vált. Előtérbe került egy nagyszabású kutatás lehetősége, ehhez azonban számtalan dolgot kellett dokumentálni, azaz el kellett kezdeni bibliográfiával is foglalkozni. Ebben a témában akkor senki sem volt szakértő, ezért engem elküldtek Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba. Ott Kemény G. Gábor, a magyar történeti bibliográfia egyik legnagyobb szakértője mellett sajátíthattam el a bibliográfia tudományát. Ebben az időszakban készült el először a határon túli magyarság helytörténeti, illetve bibliográfiai felmérése. Óriási munka volt, melyben én is részt vettem. Mindez nagy jelentőséggel bírt, avagy nagy lökést adott a későbbi magyarság- és nemzetiségkutatási ügyeknek. A továbbiakban még sok jelentős kutatóval sikerült együttműködnöm. Példaként említhetném Kósa Lászlót, aki a Magyar Tudományos Akadémia néprajz szakának a képviselője. A bibliográfiai munkám egyébként majdnem két évtizedig tartott. Ez alatt az idő alatt 18 bibliográfiai füzetem jelent meg, mely számos kutatást tartalmazott. A hungarológiát oktattam is az egyetemen, kiváló diákjaim voltak. Dudás Anikót, Náray Évát, Györe Gézát és Heinermann Pétert is tanítottam. Ők tovább is vitték a bibliográfiai kutatásokat. Meg kell még említenem azt is, hogy 1970 óta a Szerb Matica munkatársa is vagyok. Négy életrajzi és irodalmi lexikon elkészítésében vettem részt. Ezek a művek felölelték, illetve feltárták az egykori Jugoszlávia teljes területén szervezett művelődési eseményeket. 1987-ben azonban, finoman fogalmazva, eltávolítottak az egyetemről, pontosabban összesen ötünktől váltak meg az intézetben. Ennek főként politikai és anyagi célzatú előzményei voltak.

* Ezután kezdett foglalkozni a néprajzzal és a helytörténettel?

— Egy ideig munkanélküli voltam, majd az Újvidéki Rádióhoz kerültem újságírónak. Utána pedig egyre inkább a néprajz irányába fordultam. Különösképp a délvidéki áhítatot kutatom, még napjainkban is. Szóval arról írok, hogy milyen kegyhelyek vannak, például Töröktopolyán, Doroszlón, Tekiján vagy éppen Kúla közelében. Emellett az is foglalkoztat, hogy az itteni vallásosságnak kik voltak a jeles képviselői és papjai. Írtam Érdújhelyi Menyhértről, az egykori zentai plébánosról, valamint a topolyai Cervus (Szarvas) Ádámról. Cervus például 1802-ben, amikor újra engedélyezték a Szent Benedek-rend visszaállítását, Topolyáról a tihanyi apátságba került. Az ő hatására született meg egyébként a gyönyörű késő barokk kálvária, mely azóta is jellemző épülete Topolyának. Ezenkívül foglalkoztam még a töröktopolyai kegyhely első papjának, Berecz Imrének az életrajzával és a tevékenységével is. Mindezek mellett Erdélyben is számos kutatáson vettem részt, elsősorban dr. Bárth János barátommal, aki a kalocsai, utána pedig a Kecskeméti Katona József Múzeum főmuzeológusa volt. Főként Székelyföldre és a Gyimesekbe jártunk. Alkalmam nyílt tehát betekinteni a székelyföldi nyelvjárásokba is. Végül, de nem utolsósorban a néprajzi kutatók közül még feltétlenül meg kell említenem Tóth Ferencet és Jung Károlyt.