Debellács. Hivatalos nevén Torontálvásárhely. Egyébként a dél-bánsági szigetfalut (legalábbis magyar etnikumi vonatkozásában) nemcsak a bele születettek, benne élők, illetve a belőle szinte szűnni nem akaróan kirajzó őslakók népessége nevezi így jelenünkben is előszeretettel, de magától a helységtől közelebb és távolabb élő szomszédság is. Különböző nyelveken. Különböző felhanggal. Különböző tonalitással. Holott… Holott az eredeti kiindulópontnak számító latin debellatio szónak magyarul igenis fajsúlyos jelentése van — az ellenség legyőzése, leigázása, a háborús jogállapot megszüntetésének egyik módja. 

Font. A tömeg egy mértékegysége, melynek angol ekvivalense egészen pontosan 453,59237 gramm súlyt takar. Egyébként ez is latin eredetű szó. Vidékünkön a fogalomnak a német (köz)nyelvű változata (Pfund) honosodott meg, a 0,5 kg-os kiszerelés rövidítéseként.

Kalács. Finom búzalisztből tejjel, vajjal és tojással dagasztott, kelt, foszlós bélű, édes ízű, sült tésztaféle, melyet a magyar hagyományok szerint ünnepekre készítenek. A szó szláv gyökerű, és a kalács eredeti kerek formájára utal.

Torontálvásárhelyen járunk tehát, ahol szép emlékű eleink még az Úr távoli 1794. esztendejében gyüreköztek neki a „honfoglalással” járó temérdek teendőnek. Hogy ne csak megmaradhassanak, ha már ide veté őket a Sors, de gyarapodhassanak is. A későbbi évtizedek alatt állandósult helybéli színes és gazdag, pontosabban egyre színesebb és gazdagabb közösségi életformákról napjainkban, sajnos, többnyire már csak a nekem is úgy mesélték típusú jegyzetek, valamint az oral historyk tud(ná)nak vallani.

Így történt ez az időközben teljesen lecsupaszított tartalmú lakadalmas hagyatékkal is. Pedig annak a hetedhét országra szóló, csaknem egy hónapon át tartó össznépi vigadalomnak békítő funkciója is vala egykoron. Kiváltképp a helyenként echte őskövületté dermedt családi összekülönbözéseknél. Mert ugyebár a juss… Persze, a lakodalmi (rá)készülődésnek is megvoltak a maga könyörtelen rítusai és lehetséges buktatói, lévén minden részvevő egy picinykét másként ismerte a csíziót.

Zoli, a helyi ezermester, ki életében a pékmesterséget is röndösen kitanulta, pontban 5-kor nyitá ki a falu jobb időket is megélt földműves-szövetkezete évekkel ezelőtt „nyugdíjba” küldött pékségének kapuit. Odabent azért még nemcsak megvannak, de igény szerint működőképesek is a gépek. És ha jobban belegondolunk, akár az önellátó termelés is újraindulhatna. Egy átfogó komolyságú nagybefektetéssel mindenképp. O tempora…

Igyekszem inkább a kapott feladatra összpontosítani. Történetesen a debellácsi fontos kalács elkészítési körülményeinek legkisebb szegmensét is lejegyezve. Tollal. Objektívvel. Hogy aztán egyszer, ha valakinek valamikor kedve szottyanna házilag is elkészíteni ezt az ünnepi kalácsot, legyen miből útmutatást vennie. Némi konvertálással.

80 kg (400-as) liszt, 40 liter tej, 80 dkg só, 16 kg kristálycukor, 1 liter olaj, 3 kg margarin (esetleg ugyanennyi zsír), 1,5 kg élesztő. Őrölt fekete borsból és szegfűszegből pedig… Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbiak pontos arányát mégsem fedték fel előttem a kalácskészítő asszonyok. Hiába sertepertéltem már reggel óta körülöttük. Mint mondták, ezek azok a spéci összetevők, amelyek valóban az ízlés dolga kategóriába tartoznak. Ahány ház, annyi szokás. De nevezhetnénk akár konyhai hadititoknak is. 

Amit viszont tapasztaltam: az alapanyagot (liszt, só, cukor, olaj plusz az őrölt fűszerek) az előző éjjel, legkésőbb a kalács készítésének hajnalán kézmeleg cukros tejben felfuttatott élesztővel egybeöntve 30 percig dagasztják. A kapott tészta további fél órán át kel. Időközben a kemencét is szép lassan hevítik. A megkelt masszából a kalácskészítők ¾ kg, azaz 750 gramm nyers cipócskákat gyúrnak, melyeket tovább sodornak és formáznak, végül belehelyeznek a sütőpapírral bélelt tepsikbe. Az egységesített munkafolyamat végén egy újabb 30 percnyi keltetés következik. Lehetőleg minél közelebb az egyre forrósodó kemencéhez, melybe 180 °C alatt még véletlenül sem szabad belehelyezni a formázott kalácsot. Úgy meg főleg nem, hogy előtte mindegyiket át ne kennénk vastagon cukros tojásmázzal. A helyi gasztrospecialitás kívánatos pirosságához, fényéhez és ropogósságához a kemencéből 45 perc sütés után kijövő kalácsok frissiben való mosdatása is hozzájárul.  

A debellácsi fontos kalács készítésének hagyományát éltető és népszerűsítő Torontálvásárhelyi Magyar Művelődési és Művészeti Központ aktivistáinak csoportképe

Noha a nagy falusi lakodalmak ideje végérvényesen lejárt, egy-két mozzanatukat azért még akad, ki megőrizze, illetve népszerűsítse. Torontálvásárhelyen ezen feladatot a helyi magyar művelődési és művészeti központ vette pártfogásába. Intézményesített formában.

S hogy mi végre lett igazán fontos a Vajdasági Magyar Értéktár eme lokális specialitása, a fontos? Egyesek szerint a bevezetőben említett német Pfund mértékegysége a „bűnös”. Amiben persze van ráció a nyelvek keveredéséből adódóan. A hajdani Bánátország ezen vidékén meg még inkább. Mások viszont — és érthetően ez a változat lett és maradt a népszerűbb — a helyi legendárium mellett törnek lándzsát. Feljegyeztetett ugyanis, hogy ebből a különösen fontos kalácsból a hajdani debellácsi lakodalmak idején is csak azok részesülhettek, akik rokonságban vagy igen jó baráti viszonyban voltak az ünneplő családdal. No, meg persze a szomszédok, hogy azért mégse érje szó a ház elejét. Mi több, e kalács valóban oly fontos tartozéka volt a menyegzői ceremóniának Torontálvásárhelyen, hogy ha a meghívottak közül ne adj’ isten valakinek nem küldtek belőle a lagzit megelőző csütörtöki napon (az eleinte díszes lófogaton, majd később traktorprikolicán és harmonikaszó-kísérettel nótázó, e feladattal külön megbízott kalácshordó fiatalok által), akkor az jogos sértődöttségében el sem ment végül a mulatságba. Sem ő, sem háza népe. Hiába vitték el már napokkal korábban a tyúkot meg az ajándékot a lakodalmas házba. A regula az regula. Volt.