Kalendáriumilag március 18-a volt. Sándor napja, midőn megszakad a tél. Helyet adva a soron következő évszakoknak, bármilyen tempóban is kövessék egymást.

Ígéretemhez híven újból összeállt a nagy, immáron húsz főből álló csapat. Valószínűleg utoljára, de ez már nem csupán tőlem függ. Sokkal inkább a hajlamosító körülményektől. Ráadásul a nagyon is lehetséges lehetetlenségek kalitkájából ki-kipillogatva. Ez utóbbi formációban/rabságban — állítják többen is — születnek ugyan egyedek (de miért is ne születnének?!), viszont ezek a madárfiókák szinte egytől egyig azt vallják, a röpülés maga a betegség. Ha most nagyon, de nagyon bölcselkedő passzban lennék, akár azt is fennen hirdethetném: ha gyémántot teszek egy dobozba, ékszerdobozzá válik az. Ha pedig történetesen almacsutkát vagy egyéb hulladékot dobok bele, óhatatlanul kukává változik a ládikó. Ja, hogy mégiscsak leírtam? Annyi baj legyen!

Vajdaság tetejére, a 641 méter tengerszint feletti magasságú Kudrici-tetőre (szerbül: Gudurički vrh) ezúttal is (a 2019-beli debütálásunkat is beleszámítva!) a gerincen kaptatva jutottunk fel. Kisszeredről, az ottani kolostor előtti parkolóból indulva. Át az erdőn, vagyis ami még megmaradt belőle. A hajdani magaslest azonban hiába kerestük. Elfújta a szél, majd elhordatott. Minden mozdítható, mit kebelére ölelt az anyarög annak idején. Leszámítva a néhai cölöpöket tartó és rögzítő vasbéklyókat. Egyelőre. Elvégre semmi sincs kőbe vésve. Legfeljebb emléktáblával ellátva. A mintegy 39 kilométer össztávú verseci transzverzális egyik érintőpontján.

A szabályosan, annak rendje s módja szerint kijelölt ösvényt hivatalosan 1976. október 8-án adták át a lelkes természetbarátoknak. Remélve, hogy — bármiképp is forduljon az idő kereke! — a hegyet, erdőt, ösvényt, forrást és patakot egyaránt csak és kizárólag a puritán barangolók fogják majd látogatni és igénybe venni. Minderről officinális, úgynevezett időtálló, mindmáig fellelhető pléhtáblák is kiállíttattak. A szezonális hóhatár alatti sávban. A véletlenszerűen kitárulkozó szirtek egyikén, hol ilyenkor, kikeletnek szép idejében, frissen sarjadó medvehagymák is fellelhetőek. Apropó: szirtek! Elvégre mégiscsak hegyről van szó, s nem holmi gyámolításra szoktatott, betört foglyainak szívéből virágzó égbéklyózta tájról, miképpen nevezé a költő annak idején a síkságot. Azon formációt, hol — Priszkosz után szabadon — sem kövük, sem fájuk nincsen a helyben lakó barbároknak.

Valahol a mélyben harangszó kondult. Dél volt. Ebédidő. A protokolláris fényképezkedés után a csapat újra szedelőzködni kezdett. Ország s világ előtt fogadkozva, ezúttal nem fog hiba csúszni abba a bizonyos képletbe! Vagy ha mégis, akkor sem illik azt igazán zokon venni, elvégre egyszer szokás fogzani. Azaz serdülőkorúnak lenni. Ami tudvalevőleg egy olyan állapot, midőn az ember(palánta) nemcsak ígérget, de akár cselekedni is hajlandó. Dacára annak, hogy azok a fránya hormonok alkalmasint mindent összekutyulnak. S olyankor hiába minden apelláta! A túlcsordult indulatokat pedig csak a végtelen türelem képes megzabolázni, helyes mederbe terelni.

Mederbe. Teknőbe. Vájatba. Immáron lejtmenetben araszolva, helyenként bokáig/kötésig érő sarat dagasztva. 153 méter tengerszint feletti magasságra ereszkedve. Meszesfalu irányába. Mint kiderül, magában a faluban román ajkú lakosok is élnek. Erről a település hivataljainak homlokzatára kihelyezett trikolórok is tanúskodnak. A Dumbrava és Čakovac nevű, békésen (el)pihenő dombok között. A hegyről leereszkedő Mesić-patak mentén, hol a XI. század elejétől datálva kolostor is található, melynek meglétét hajdanán Miloš Crnjanski is említé időtálló irodalmi műveinek egyikében.

„A boltív két egymásnak támaszkodó gyengeség, melyből végtelen erő keletkezik” — jegyezte le a maga idejében Leonardo da Vinci, a polihisztor, a mester. Megsúgom: igaza volt. A hetekkel/hónapokkal ezelőtt kitűzött célunk ez utóbbi gondolat jegyében teljesíttetett. Mindenki egészben hazaért. Élményekkel gazdagon eltelve. Épségben és egészségben.

Istennek hála mindezért, továbbá köszönet a szándékunk és elképzelésünk logisztikáját ezúttal is önzetlenül felkaroló torontálvásárhelyi Debelyacsa — a Természet Szolgálatában Környezetvédelmi és Fejlesztési Egyesületnek.

A fotók a Verseci-hegy ösvényein készültek