A csendélet hálójába szőtt versek

A csendélet hálójába szőtt versek

Beszédes Istvánt senkinek nem kell bemutatnom, hiszen ő minden, ami irodalom. Költészetét legutóbb a Híd Irodalmi Díjjal tüntették ki. Az illusztrációk terén is figyelemfelkeltő Kokon című kötetet a karácsonyfa alá és mellé is ajánlom.

* Honnan ered az ötlet, hogy kétnyelvű verseskötet legyen a Kokon?

— A 2016. évi Herceg János irodalmi díj jutalma ez a kiadvány. Egyszeri alkalom. Korábban — ha jól tudom — festmény volt, az utóbbi két évben pedig Mrákovits Péter tetszetős és súlyos kisplasztikája a jutalom. Amikor én kaptam a díjat, az is feltétel volt, hogy a kötet kétnyelvű legyen, hiszen a díj körüli intézményes háttér megteremtésének feladatát ekkor vállalta fel a zombori Bielitzky Károly Városi Könyvtár, mely kiterjedt kiadói tevékenységet is végez a szerb nyelvterületen. Ennek én igencsak örültem, hiszen Draginja Ramadanskit, aki könyvespolcnyi kötetet fordított kortárs orosz íróktól, a kiváló Sziveri- és Koncz István-fordításairól is ismerheti az olvasóközönség, és már jó ideje fordítja az én verseimet is. A Kokon valójában megkoronázta a sokéves együttműködésünket.

* Miért ez a kötet címe?

— Egyrészt azért, mert egyszavas. Egy kétnyelvű kötet esetében a tipográfus öröme, ha nem kell két egyenrangú címmel terveznie a könyvfedelet. A kokon egyébként görög szó, melyet átvett alakban is használ a két nyelv, felesleges lett volna megduplázni. Másrészt nem szeretem az olyan címeket, amelyek felelőtlenül sokat ígérnek. Azt hiszem, a Kokon nem ilyen. Harmadrészt pedig ez az egy szó alkalmas arra, hogy bármit keretbe foglaljon, hiszen jelentése szerint gubó, háló, melybe a pókfélék a petéiket rakják. Leegyszerűsítve valamiféle cekker, hálószatyor, olyan tároló, amely összefog dolgokat, melyek viszont részben kívülről is láthatóak maradnak. De a kokon önálló, különböző alakban visszatérő motívuma is a kötet verseinek, a Kozmogónia-ciklusnak. Akik „tényleg szeretik”, szó szerint falják a könyvet, azaz a könyvélősködők kapcsán merül fel, melyek bőrén át áttetszenek a felzabált betűk.

* A mindössze hat versből álló kötet egy körkörösséget alkot. Mennyire volt ez benned tudatos, és egyáltalán mennyire vagy tudatos írás közben?

— Építkezni tudatosan lehet, de a felhasznált anyag, a képek, a gondolattársítások csak részben lehetnek azok. Lehet benne sok talált, újrahasznosított tárgy vagy szemét, űrszemét is. A szövegek létrehozása előtt vagy közben receptor vagy, jeleket fogsz, és nyilván a költészet a maga bipoláris pályáján szereti az Isten tudja, honnan érkező sugallatokat, impulzusokat, felfedhetetlen indíttatású asszociációkat. Az számomra a jó szöveg, amely — legyek bár a szerzője vagy az olvasója — oda visz el, ahova nem volt szándékomban elutazni, helyekre, amelyek még nincsenek a térképen, vagy legalábbis még nem volt felfedező, aki a nevére íratta volna, hogy olyat mondjak, amit nem állt szándékomban kimondani, mintha valaki mondatná velem. Ez a valaki, ha sokat üzenget, előbb-utóbb entitást nyer, és én szívesebben foglalkozom vele, mint a magam életével, mely egy kicsit sem különbözik mindannyiunkétól. Más kérdés, hogy ha lejött, lejegyeztetett egy ilyen verstéma, mennyi időt szánok az utómunkálatokra, hogy ezeket a mondatokat, képeket, üzeneteket elbocsátás előtt meddig csiszolgatom, köréjük hogyan szövöm meg a versegész hálóját, majd ezeket hogyan helyezem egymás mellé, egy nagyobb egész rendszerébe. Egymás mellé kerülve minden tárgy, dolog, két vers is valamiféle viszonyba lép, vonzzák vagy taszítják egymást, mágneses tereket alkotnak, hálót szőnek… Mintha minden mindennel összefüggne, s a történetek ott érnének véget, ahol elkezdődtek. Mintegy engedelmeskedve a Da Capo al Fine utasításnak. A rondó talán a legegyszerűbb és mégis az egyik legtökéletesebb forma, ha tudod, hogy egyszerre vagy ok és okozat.

* Lázár Tibor fekete-fehér illusztrációi gazdagítják a kötetet, és feszesen illeszkednek a versekhez. Mi volt a koncepciótok?

— Van Tibor festészetének egy számomra különösen izgalmas vonatkozása. Szeretem, ahogyan a csendélet-újraértelmezéseiben megjelenik a vanitas téma: a szembenézés a múlandóval. Ezekből került néhány a kötet versei mellé. Igazából Tibornak köszönhetem, hogy a vanitascsendéletekkel behatóbban kezdtem foglalkozni, az ő festményei vezettek erre. A csendéletfestészet mindig is különös hatással volt rám. Monitorom tapétáján a németalföldi Balthasar van der Ast férgek, rovarok lepte gyümölcskosara fogadott évekig. Tibor képein ugyan rovarokat nem látni, de például koponyát, halott fürjet, virágot, gyümölcsöt és tenger gyümölcseit annál inkább. Hogy hogyan kapcsolódik mindez a Kokon verseihez? Talán a vanitasirodalom szemléletmódja által. Gondoljunk csak Villonra, az ő „hol van már?”-jaira. De eszünkbe juthat Kölcsey is, és ő ténylegesen is kapcsolódási pont, hiszen két sorát beépítettem az egyik versbe — „s a történet röpülése / csak egy sóhajtás lengése” —, ezek a Vanitatum vanitas című, a Himnusz közvetlen szomszédságában született költeményében találhatóak.    

* A versen kívül prózát és drámát írsz, emellett fordítasz is. Jelenleg melyiket élvezed a legjobban?

— Nyilván nem vagyok epikus alkat, és a prózáimat, a színházi szövegeimet is költőként írtam. Viszont a vers is meríthet az epikai és a drámai eszközök tárházából. A többhangúság, a többszempontúság, a versdramaturgia, a történetfragmentumok kérdése engem is foglalkoztat. A lényeg, hogy az utóbbi években a próza- és a drámatémáimat felfalták a versek.

* A zEtna szerkesztőjeként bizonyára rengeteg szöveggel találkozol. Hogyan tudsz visszatalálni a saját dimenziódba? Milyen körülmények között tud írni Beszédes István?

— Azt hiszem, rendezett körülmények között nem igazán. Olyankor elszakadok a világtól. Inkább útközben, a napi rohanás rövid szüneteiben, ágyban, ha kéznél van a jegyzetfüzet... Mint szinte mindenki körülöttem, folyamatos időzavarban élek. Az az érzésem, hogy egy többtáblás szimultán játszmában vagyok. Viszem a zEtna ügyeit (rendezvények, könyvek, folyóirat, pályázatok), több mint egy évtizede vállalkozó vagyok (határidős pénzkereső munkák...). Folyamatosan nőnek körülöttem a könyvkupacok (időnként átcsoportosítom őket), közöttük észrevétlen felcseperednek, pontosabban már a fejemre nőttek a gyerekeim, kívül meg zajlanak a világ történései. Nem állítom, hogy nem szoktam gondolni valamiféle váltásra, amikor már úgy érzem, eltévedek a magam teremtette labirintusban. Viszont statisztikailag vizsgálva a változás megtörténésének esélyét, nem vagyok benne biztos, hogy hamarosan sor kerülhet rá. Elsősorban azért, mert ha nem vagyok fáradt, de olykor, ha el is fáradok, úgy tűnik, elegendő szeretet, barátság, érték is épült választott/rendelt útvesztőmbe.


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink