A csend költészete

A csend költészete

A vajdasági magyar könyv és olvasás napjára — Beszélgetés Klemm József újságíróval a közelmúltban megjelent haikukötete kapcsán


A szabadkai könybemutatón: Léphaft Pál, Klemm József, Heinermann Péter és Miroslav Miroslav Jovančić

Mit tehet az ember, ha pályafutása során szakmai válságba kerül, elveszíti a kapcsolatát munkája alapjával, ebben az esetben a szavakkal? Klemm József csaknem negyven év újságírói tevékenység után eljutott arra a pontra, amikor úgy érezte, szavai már nem azt mondják, amit ő velük közölni szeretne. Két választása volt: hátat fordítani és megfutamodni, vagy szembenézni a kételyeivel, és újra felfedezni a szavak tartalmát. Klemm ez utóbbi mellett döntött, haikuírásba fogott. A közelmúltban a Forum Kiadó gondozásában Kilencvenkilenc címmel jelent meg verseskötete. A kiadvány a Vajdasági Szép Magyar Könyv 2013 legszebb könyve elismerésben részesült.

A szerzőt a haikuírásról, a nyugati és a keleti szemlélet kapcsolódási pontjairól, az önmegismerés folyamatáról kérdeztük.

kezdetben volt

...Isten, szakálla
kender, aztán két ember,
szívük csupa fény,

majd a vágy, kéj, bűn,
fájdalom, megbocsátás,
s aztán jöttem én

Mi vezette önt a haikuköltészet felé?

— Huszonkilenc éves koromban kerültem először lelki válságba. A mostani fiatalság számára ez talán érthetetlen, ennek oka ugyanis az volt, hogy ráeszméltem: mindenem megvan. Huszonkilenc évesen már diplomás ember voltam, munkahelyem, családom, házam volt, és a napjaim egyformán teltek. Nem tudtam beletörődni abba, hogy az élet értelme ez az ismétlődés. Akkor kezdtem el keresni. Bennem is felvetődött a nagy kérdés — amely szinte minden emberben felmerül a harmincas éveiben —, hogy hogyan is kell viszonyulni az élethez, hogy valóban értelmesen éljük le.

A következő nagy válságom a szavak válsága volt, amikor rájöttem arra, hogy a szavaim már nem azt közvetítik, amit én mondani akarok. Elvesztették a súlyukat, és választanom kellett: vagy teljesen elhallgatok, abbahagyom az újságírást, vagy megpróbálok egy olyan műfajt találni, amely lehetővé teszi számomra, hogy visszataláljak a szavak eredeti jelentéséhez, amellyel el tudom mondani azt, ami számomra az emberi élet értelme. Ekkor kezdtem el foglalkozni a haikuval, annak köszönhetően, hogy a harmincas éveimtől kezdve érdeklődtem a keleti filozófia iránt, és az egyik ilyen olvasmányomban bukkantam rá egy haikura, amely felébresztette bennem ezt az — erre a versformára jellemző — együtt rezgést. Ez a műfaj óriási fegyelmet követel az írótól. Megköveteli azt, hogy mindent, ami felesleges, ami lényegtelen, hagyjon ki, és csak azokból a szavakból építkezzen, amelyeknek még van súlyuk, illetve amelyek egymással összekapcsolva új értelmet tudnak nyerni. Így jutottam el a haikuköltészetig.

Milyen lelkiállapot szükséges a haikuíráshoz?

— Amikor haikuírásba kezdtem, már legalább tíz-tizenkét éve foglalkoztam meditációval. A haiku a csend költészete, és valószínűleg akkor érkeztem el eddig a pontig, amikor eléggé le tudtam csendesedni önmagamban. Hiába próbáltam volna ezzel korábban foglalkozni, amikor még nem volt bennem elég csend, amikor még úgy gondoltam, hogy a keresés az erőlködésből áll. Idővel rájön az ember, hogy a valódi keresés nem azt jelenti, hogy teljes erőből igyekszik megtalálni valamit, hanem hogy megnyílik a válaszok felé, lehetővé teszi, hogy azok találják meg őt.

Az ön által írt haikuk némiképp eltérnek az eredeti versformától...

— Kezdetben valóban az eredeti japán haiku szabályaihoz próbáltam tartani magamat, vagyis igyekeztem eltűnni a szöveg mögött. A keleti filozófia szerint a megismerés útja, hogy a szemlélődő eggyé váljon a szemlélt tárggyal. Megpróbáltam személytelen verseket írni, de később rájöttem, hogy ez nem teljesen megvalósítható, hiszen mégis a nyugati kultúrában nőttem fel, amelyben az egónak nagyon nagy szerepe van — nemcsak az irodalomban, hanem a mindennapokban is. Ha megtagadom ezt az egót, akkor önmagamat tagadom meg, és ami így jelenik meg, az nem az én hangom lesz. Úgyhogy végül — a huszadik századi nyugati írókhoz hasonlóan  — csak a formát és a képszerűséget vettem át. Az ego megjelenik a verseimben, méghozzá úgy, hogy nemcsak a világra csodálkozom rá, hanem arra is, hogy mi az én szerepem a világban, illetve a verseken keresztül megpróbálom definiálni, hogy milyen kapcsolat van a teremtő és a teremtmény között: az örök teremtő és énközöttem, illetve köztem mint teremtő és az általam alkotott teremtmények között.

angyal

lám, szárnya sincs már,
csak türelme, mosolya,
örök feleség

A címek is nagyon beszédesek...

— Igen, csalok egy kicsit, hiszen az eredeti japán haikunak nincs címe, és azáltal, hogy címet adok neki, további két-három, esetleg négy-öt szótag is elhangzik. A cím az én haikuim összetevő része, hiszen cím nélkül nem lehetne teljes egészében azonosulni azzal, ami ott le van írva. Vannak végig nem mondott gondolatok — maga a vers mindössze tizenhét szótag —, amelyeknek az értelmét, a lényegét éppen a cím adja meg. A nyugati haikuban a címadás nagyon lényeges, éppen azért, mert kiegészíti a verset, útmutatást ad, hogy milyen irányba kell haladni, ha el akarunk érni ugyanoda, ahova a költő vezeti az olvasóját.

Ugyanez az elgondolás a kötetben is működik?

— A kötet címe Kilencvenkilenc. Nem azért, mert 99 haiku van benne, hanem fordítva: azért van benne 99 haiku, mert ezt a címet adtam. Ennél jóval több haikut írtam, azt a 99-et választottam ki, amelyiket méltónak tartottam arra, hogy az olvasók elolvassák. A Kilencvenkilenc címet azért adtam, mert ez egy életérzés, amely azt jelenti számomra, hogy az ember eljutott addig a pontig, amikor úgy érzi, már csak egy lépés hiányzik ahhoz, hogy elérje a tökéletességet. Több évtizedes meditáció, elcsendesülés után azt hiszi: ha még ezt az egy lépést megteszi, akkor talán elérkezik a beavatás pillanatáig, addig a pillanatig, amikor eljön az a megvilágosodás, amelyről a keleti filozófusok beszélnek. És amikor erőfeszítés, lemondás vagy a belső elcsendesedés útján megteszi ezt az utolsó lépést, akkor derül ki, hogy még mindig csak a kilencvenkilencen van, és még ez sem a befejezés. Ez egyrészt tragikus, mert hálátlan és elégedetlen az ember önmagával és mindazzal, ami vele történik, mindazzal, amit az életében elért. Egyszersmind ez lesz az a mozgatóerő, amelyik továbbhajtja haláláig, hogy mindig tegyen még egy lépést a tökéletesedés útján. Ez tulajdonképpen a tao, az út, mely azt mondja, hogy nem a cél, hanem az út a fontos, és hogy haladj ezen az úton a cél felé. A cél, mely számomra a tökéletességet jelenti, valahol a végtelenben van...

mese

hol volt, hol nem volt
enni, négyet szoptatott,
míg meg nem haltak

Akkoriban fordult a keleti filozófiák felé, amikor kérdései, kételyei voltak. A kötetben is ezektől — a keleti nézetektől — indult, de visszatalált a nyugati ember gyökereihez. Ez az életben is így van, visszatalált önmagához a verseken keresztül?

— A verseken — és mindezen az útkeresésen — keresztül nem az utat találtam meg, hanem önmagam lényegét, ez jelenti tulajdonképpen az elcsendesedést. Mert az embernek, ha lassan kezdi megérteni önmagának, az életének és a küldetésének a lényegét, egyre kevésbé hiányoznak a mindennapi, egyszerűbb dolgok, és egyre biztosabb benne, hogy jó irányba tart. Ez az az út, amelyiken haladnia kell, és amelyiken mindennap egy lépéssel előrébb tud jutni. Ami a nyugati embernek az életfilozófiáját, világnézetét illeti, ettől nem tudtam elszakadni, hiszen ebben nőttem fel. Ezért is van az, hogy a kötetem négy fejezetéből három énközpontú. Az egyikben én mint teremtmény vagyok a központban, a másikban Isten mint a teremtő, a harmadikban pedig víziószerű képek jelennek meg a verseimben. Ez hozta ki belőlem azt, hogy egyfajta párbeszéd alakult ki a Teremtővel, ami a keleti filozófiára nem jellemző, hiszen ott Isten mint entitás nincs jelen, nem beszélnek róla mint alkotóról, mint létezőről. Én viszont — nyugati emberként — folyamatosan ebben a párbeszédben élek az alkotóval. Néha úgy, hogy csodálom művének tökéletességét, és ezt a tökéletességet próbálom visszaadni a verseimben, néha viszont úgy, hogy perelek vele, mert úgy érzem, hogy egy tökéletes alkotó sokkal tökéletesebb világot hozhatott volna létre, mint amilyenben mi élünk. De van itt egy nagyon érdekes dolog, amit egy filmben láttam — nemrégiben néztem újra, Az utolsó szamuráj a címe —, amelyben a szamuráj, a nagy mester, a halála előtt azt mondja: „Egész életemben kerestem a tökéletes cseresznyevirágot, és most, halálom előtt jövök rá, hogy minden cseresznyevirág tökéletes volt, csak én nem voltam elég tökéletes ahhoz, hogy ezt a tökéletességet felismerjem.” Valahogy így vagyok vele én is. Azokban a napokban, amikor perelek, tisztában vagyok vele, hogy talán én nem vagyok még elég tökéletes ahhoz, hogy felismerjem azt a tökéletes világot, amelyben a harmóniát keresem.    

Klemm József verseskötetének bemutatója Magyarkanizsán

Klemm József Kilencvenkilenc című verseskötetének bemutatójára március 30-án, vasárnap 17 órakor kerül sor a magyarkanizsai Art Cafféban.

Az est szervezője a József Attila Könyvtár és a Nagy József RKM.

A kilencvenkilenc haikut tartalmazó könyv a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Az est vendége  a szerzőn kívül Léphaft Pál, aki a könyvet és a fedőlapot tervezte, valamint Heinermann Péter.

 

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A csend költészete
Múzsaidéző
  • Csermák Zoltán
  • 2019.12.11.
  • LXXIV. évfolyam 49. szám
Facebook

Támogatóink