A császárok visszatérése

A császárok visszatérése

Az első eredmények alapján Putyin 77%-os győzelmet aratott az oroszországi elnökválasztáson. Ilyen fölény a nyugati demokráciákban szinte elképzelhetetlen, közben pedig Hszi Csin-ping csendben felszámolta a Teng Hsziao-ping-i örökséget, és élete végéig Kína első embere lehet.

Egy új történet kezdete

Francis Fukuyama annak idején, amikor az USA a hatalma csúcsán, a Szovjetunió pedig a szétesése után járt, megírta híres könyvét, melyben a jövőt egyszerűnek és egyöntetűnek látta. Azt jósolta, hogy a világon mindenhol liberális demokrácia lesz, mely majd az összes gondot megoldja. A véleményét jól alá is támasztotta, úgyhogy nem is nagyon lehetett vitatkozni vele. Viszont az idő múlása (és Samuel P. Huntington) válaszolt neki. Nem a történelem végén vagyunk, hanem annak kellős közepén.

Francis Fukuyama

A liberális demokrácia nem köszöntött be mindenhova, mert egyszerűen nem köszönthet be. Két okból: az ember egyrészt nem liberális demokratának születik, másrészt pedig egyszerűen vannak társadalmak, ahol eltérőek a játékszabályok, és ezeken nem lehet változtatni. Egy kecskepásztor és egy programozó nehezen értenek szót egymással, márpedig vannak országok, ahol programozóból van több, és olyanok is, ahol kecskepásztorból.

Én ritkán utazom, sőt, alig, viszont elég csak néhány száz kilométerrel arrébb menni, és az ember máris megérzi, hogy valami más, hogy nem otthon, hanem vendégségben van. Nem ugyanolyanok a villanyoszlopok és a háztetők, másként hullámzik a táj, mást esznek az emberek, más nyelvet beszélnek és más dalokat énekelnek. Ez van. Egyszer belelapoztam Maljavin könyvébe, melyet Kínáról írt, és azt állította benne, hogy Kínát lehetetlen megérteni, mert hatalmas, sokszínű, és nagyon hosszú a története. Máskor britekkel beszéltem, akik azt mondták, hogy nem értik az oroszokat, amit ők úgy szoktak kifejezni, hogy: ó, azok az oroszok (oh, those Russians). Ebben benne van, hogy másak a dimenziók, a léptékek és a számok, mint a nyugati világban. Ugyanez a helyzet az USA-val is. Nehéz megérteni a préri végtelenségét, és nem könnyű elképzelni, hogy például a Harvard Egyetem lépcsőit ki mindenki koptatta. Felvetődik a kérdés, hogy egyáltalán ki tudja átlátni a világ komplexitását, és hogy nem jobb-e, ha nem ítélünk olyan könnyen, hanem inkább megpróbálunk értelmezni, illetve ha nem ellenséget, hanem partnert keresünk a többiekben. Persze tudom, hogy aki felelős tisztséget tölt be, annak a legrosszabb forgatókönyvre is fel kell készülnie.

 

Miért nem foglalkozhat mindenki csak magával?

Ebben a helyzetben könnyű volna azt mondani, hogy törődjön mindenki a maga dolgával, de ez már lehetetlen. Még a meglehetősen karcos beszédeket mondó és kemény döntéseket hozó Trump is csak addig megy el, hogy America First. Ezzel azt mondja, hogy neki az USA az első, aztán következik az összes többi. Lényegében véve ezt teszi Oroszország is, meg Kína is. És ezzel nem is volna semmilyen gond, ha ezek az államok nem küszködnének megoldhatatlan problémákkal.

Az USA lassan elveszíti a vezető pozícióját. A Bretton Woodsban kitalált dolláralapú világrend, illetve az összeegyeztetett valutaértékrend, mely a dolgok egymáshoz mérhetőségét garantálta, lassan a végét járja. Irán már nem is kereskedik dollárban, Kínában pedig a jüan, azaz a renminbi nemzetközi kereskedésben való használatáról gondolkodnak, ami egy új világrendet hozna létre. Az USA elöregedett. És nem csak a lakosság öregszik, hanem az is, amit Amerika az elmúlt évszázadokban felépített. Nemcsak arról van szó, hogy hidak omlanak össze, de arról is, hogy az USA nagyvárosait az fenyegeti, hogy urbánus sivatagokká válnak, melyek ellátására nem lesz elegendő víz. A gyors haszonszerzés pedig abba az irányba viszi el az ipart, hogy nem fejleszt, csak átcímkéz: egy-egy autó más karosszériát kap, miközben egy régi típusú motor működik benne. A mezőgazdasági termelés vegyszeres és génmutációs termékei a beporzó rovarok pusztulását okozzák, egyre többen beszélik első nyelvként a dél-amerikai spanyolt, a színes bőrűek és a spanyol ajkúak pedig hamarosan többen lesznek, mint a „fehérek”. Az utóbbi persze nem gond, illetve nem lenne gond, ha létezne forgatókönyv, mellyel kezelni lehetne a helyzetet. Csakhogy az USA-ban a választások forgatókönyve emészti fel a legtöbb agyi kapacitást.

Kínára hamarosan visszaüt a családpolitikája. Lényegében arról van szó, hogy az ország a demográfiai potenciálját gazdaságivá konvertálta, hogy ezt most katonaivá alakítsa. Kína nem maradhat passzív szemlélője a világ történéseinek, ahogyan ezt évtizedek óta tette, mert szüksége van a világra — akár nyersanyagokról van szó, akár piacról —, és aki ebben korlátozni akarja, az nagyon sokat kockáztat. A kínaiak tudják, hogy országuk fenntarthatósága nem lesz egyszerű feladat, ezért tértek vissza a régi politikához, hiszen az új elnök, Hszi Csin-ping alkalmasnak látszik arra, hogy ezt az óriási országot manőverezze. Igazi „nehézsúlyú” politikus, aki ért a gazdasághoz és a katonapolitikához is. Biztosak lehetünk benne, hogy hosszú távú forgatókönyve van országa számára.

Hszi Csin-ping (Az MTI felvétele)

 

Egyébként éppen ez a távlatokban való gondolkodás hiányzik a liberális demokráciákból. Ezekben a rendszerekben egy politikus általában csak választási ciklusokban gondolkodik, a tömeg pedig — a rövidlátása okán — gyakran államférfiakat cserél fel jó szónokokra vagy szimpatikus arcú, de egyébként alkalmatlan vezérekre. Ezenkívül a politikusok megvásárolhatósága is kérdéseket vet fel, hiszen olyan pénzemberek élnek a világon, akik a mellényzsebükből ki tudnák fizetni tucatnyi ország államadósságát, átlagos politikusokat pedig szinte kilóra megvehetnek. Kínában viszont más a helyzet: Hszi Csin-pinget nem lehet megvásárolni, mert neki a pénz nem számít. Tudja, hogy hatalma alapja a párton és az államon nyugszik, emellett Kínában a korrupt politikusokat nem egyszer ki is végezték. Az egykori kínai császárokat az Ég Fiának nevezték. Hszi Csin-pingről tudható, honnan jött, azt azonban egészen biztosan csak ő tudja, mit akar és merre tart.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin döntő győzelmet aratott a március 18-ai választáson, ezzel pedig 2024-ig bebiztosította a helyét. Ráadásul már bizonyított is. Ha az ingatag és alkalmatlan Jelcin után nem ő jött volna, és nem számol le az ellene politizáló oligarchákkal (a legismertebb közülük Hodorkovszkij, a Jukosz vállalat tulajdonosa), akkor Oroszország ma hasonló helyzetben volna, mint Ukrajna, vagyis a teljes leépülés állapota jellemezné. Jelcin képes volt megakadályozni a kommunista katonai puccsot, ám kormányozni nem tudott. Így bukkant fel a viszonylagos ismeretlenségből Putyin. Ma Oroszország nem a boldogság szigete, nincs általános gazdagság, viszont van stabilitás és katonai potenciál, hogy megvédje érdekeit. Putyin ráadásul olyan partnereket is (vissza) tudott szerezni Oroszországnak, akik korábban teljes sebességgel menekültek a Szovjetunióból és a Szovjetuniótól. Mindezt úgy tette, hogy a win-win taktikát alkalmazta. Ezért van most korrekt partneri viszonyban Magyarországgal és Szerbiával (noha ez utóbbiban eléggé túlértékelik ezt), valamint sokkal jelentősebb országokkal is, mint amilyen például India, Németország, Irán. Ahogy Hszi Csin-ping megvesztegethetetlen, úgy Putyin is az. Kőkemény stratéga, okos diplomata, és gondolom, hogy a KGB-s múltja okán az arca sem rezdül, amikor a legkeményebbeket mondja.

Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin (Az MTI felvétele)

 

Oroszországban annak idején brutális kegyetlenséggel irtották ki az egész cári családot, Kínában pedig hagyták kihunyni a császárságot. Mindkét ország politikai és gondolkodásbeli jellegéből következik, hogy egyik sem szereti a négyévenkénti politikai cirkuszt, az emberek pedig igénylik a biztos vezetőket, akiket ha jók, akkor meg is szoktak tartani. Oroszországban és Kínában újfajta császárok születtek. Hogy ennek milyen következménye lehet, azt csak találgathatjuk.

 

A háború, a gazdaság és a politika háromszöge

Szintén Fukuyama írt könyvet a bizalomról is, mely mindennél jobban mozgathatja a gazdaságot, hiszen a bizalom „társadalmi tőke”. Ezt a megállapítását azóta sem cáfolták, hiszen minden pénznél többet ér, ha bizalmi viszonyban vagyunk azzal, akivel kereskedünk, tárgyalunk. Szinte az élet minden aspektusában segít, ha van bizalom.

Ellenben a két császár (a cár és az Ég Fia) színre lépése nem a bizalomról, hanem a bizalmatlanságról szól. Nem bízhat meg ugyanis egymásban a két „császár” sem. Oroszországnak egyrészt nagyon sok vesztenivalója van Ázsiában, a szinte lakatlan térségeiben, ahol hatalmas mennyiségű bányakincs, kőolaj, fa és a jövő nagy valutája, ivóvíz található, illetve ki tudja, még mi minden. A szomszédban pedig ott van a hatalmas, de szintén alig lakott Mongólia, a mostanában benépesülő Nyugat-Kína, valamint a másik oldalról a szintén Kínához tartozó Mandzsúria. Észszerű lenne, ha a lakosság és az erőforrások kiegyenlítődnének, de ez háborút okozna. A gyanú magva tehát el van hintve, egy lehetséges háború miatt Oroszország és Kína között minimális a bizalom. Érdekes lenne tudni, mikor fog találkozni a két nagy vezér.

Másrészt az EU és Oroszország között is megingott a bizalom. Hiszen ott van az ukrán válság. Ez elkerülhető lett volna, ha Ukrajnában nem olyan rossz a politikai gárda, illetve a Majdan téri eseményekben és utána nem épül le az állam. Ukrajna meggondolatlan volt, amikor az orosz kisebbséget elkezdte hergelni az egyre sorjázó nyelvtörvényekkel (ezzel egyébként a magyarokat is gyötörte és gyötri). Végül pedig azt az őrültséget követte el, hogy meglebegtette a NATO-ba való belépését. Putyin mértékletes volt, csak azt vette el, amire okvetlenül szüksége van Oroszországnak: a krími mélytengeri kikötőt. Ezzel azonban az EU és Oroszország kapcsolatait a minimálisra csökkentette, és mint felbujtó, ott van még az USA is. Lettek volna okosabbak az ukrán politikusok, mert akkor most nem egy szétesett államban élnének.

Egy biztos: Putyin politikája világos. Kereskedni, és megvédeni a stratégiai érdekeket. Kína politikája is egyértelmű, kitörni az elszigetelődésből, és megjelenni a világtengereken, valamint gazdasági partnereket találni, amit Afrikában egy ideje már javában csinál. Ahova Kína belép, ott nem kérdezősködik a politikai rendszerről, hanem közúti hálózatot és vasutat épít, illetve korrekt áron vásárolja meg a nyersanyagokat, majd helyezi el az áruját. Az USA azonban kezd kiszámíthatatlan lenni. Természetesen nem bízik sem Kínában, sem Oroszországban, közben pedig olyan politikai cikcakkokat hajt végre, amelyeket szinte követni sem lehet. Európát lehetetlen helyzetbe hozza egyrészt az ukrajnai válsággal, másrészt a kiszámíthatatlan kereskedelmi törvénykezéssel. Szépen hangzik, hogy Amerikát kell az első helyre tenni, de éppen a most felbomló világrend juttatta és tartotta a világ őrének szerepében az USA-t. A kormányzat viselkedése egy kapuzárási pánikban levő emberéhez hasonló. Ez viszont veszélyes, hiszen egy olyan országról van szó, amelynek hadiipara, űr-, nano- és számítógépes technológiája egyelőre nagy előnyben van, ám ez napról napra csökken, bizalom pedig nincs.

Clausewitz, a porosz katonai zseni egy helyütt azt írta, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Ma már hozzátehetjük, hogy a gazdaságpolitika is ez. Érdekes odafigyelni, mit tesz majd a „két császár”, és hogy erre hogyan reagál majd a bizonytalan USA. Az bizonyos, hogy a Clinton—Trump választási kampányt nem kellene megismételni, hiszen ez nagyot rontott az USA tekintélyén. Ilyen nevetséges és aljas, szurkálódásoktól sem mentes kampányt már csak azért sem kellene megismételni, mert az USA-ban nincs és nem is lesz császár. Se jó, se rossz, de ott olyanok a politikai játékszabályok, amilyenek, és azokat kell tisztelni.

(A borítókép Szalai Attila karikatúrája)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Világkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink