A családban marad
Perisity Irma
2019.12.05.
LXXIV. évf. 48. szám

A gyermekáldás számtalan család életében okoz gondot. Ismeretes az ezzel kapcsolatos megmagyarázhatatlan tény is: ahol szívrepesve várják a gyermekáldást, az rendszerint valamilyen ok miatt sosem történik meg, ahol viszont hallani sem akarnak róla, a feleség már akkor is teherbe esik, ha vasalja a férje pizsamáját. A párok a legritkábban kezelik helyesen ezt a gondot, és a kapcsolat általában válással végződik. Erről mesél a középkorú férfi is.

A családban marad

— Talán azért, mert a családomban mindenről őszintén beszélgettünk, egészen különleges véleményem van erről — mondja a férfi, és fényképeket, néhány levelet tesz maga elé az asztalra. — Nem tudom, kell-e a beszélgetés nyomatékosításához bizonyíték, én mindenesetre hoztam. Mert mindaz, ami történt, számomra életbevágóan fontos. Talán nem vétkezem apám ellen, ha a családomról beszélek. Már évekkel ezelőtt kikívánkozott belőlem a történet, de erről nem akartam apával beszélni. Úgy éreztem, annyira tele van lelkiismeret-furdalással, hogy nem teszek még egy terhet a vállára. De a halála után a nővéremmel úgy határoztunk, elmondom a családom történetét. Úgy érzem, ha apám valahonnan kíséri az életemet, erre most biztatóan bólint. Mint ahogyan életében is tette, ha a terveimről beszéltem: ha jóvá akarta hagyni őket, sosem kellett hozzá szó, elég volt, ha rábólintott.

Az apám ismert közéleti személyiség volt a városban. Elég fiatalon megnősült. A nagymama özvegy volt, egyedül nevelte fel apámat, aki mindig családra vágyott. A párválasztása azonban tévesnek bizonyult, a felesége más jellemű volt, mindig mást akart, mint az apám. Így volt a gyerekvállalással is. Ahogyan apám mesélte, ő legalább három gyereket akart, a felesége viszont egyet sem. De annyira okos volt, hogy ezt nem mondta ki nyíltan. Öt évig éltek együtt, ez idő alatt a nő állandóan azt állította, hogy az apám az oka annak, hogy nincs gyerekük. Ő annyira hitt neki, hogy beleegyezett egy alapos kivizsgálásba is. Ezt a felesége egyik orvos unokatestvére végezte. És a vizsgálatok persze azt bizonyították, amit apám felesége állított. Öt év után váltak el, mert az asszony állítólag gyermeket akart!

Apám három évig elvált ember volt. Rengeteget dolgozott, és azt hiszem, nem is nagyon hiányzott neki a társ. A városnak volt a horvát tengerparton egy nyaralója, ő pedig sokszor megfordult ott. Így melegedett össze egy helybeli asszonnyal. De igazi távkapcsolat volt, mely kialudt, amikor itthon apám megismerte az anyámat, és összeházasodtak. Már együtt éltek, amikor felbukkant a tengerparti nő, és bejelentette, hogy szült egy kislányt, aki apám gyereke. Apám amolyan női cselnek tartotta a dolgot, hiszen úgy tudta — orvosi bizonylata is volt róla —, hogy nem lehet gyereke. De anyám nem hagyta annyiban, ő győzte meg, hogy személyesen beszéljenek a nővel. Hároméves voltam, amikor apám végre ráállt, hiszen akkor már itt voltam én is, élő bizonyítéka annak, hogy az orvosi papírok hamisak voltak. Mesélték a szüleim, hogy én is velük mentem, és állítólag nagyon boldog voltam, mert azt mondták, vesznek nekem egy nővért. De hiába utaztunk oda, az asszonynak nyomát sem találtuk. A szomszédjai szerint a szülei valahol Baranyában éltek, és amikor elhaltak, az asszony a lányával odaköltözött, hogy átvegye a szülői hagyatékot. Anyám véleménye szerint ez a hiábavaló utazás a sors figyelmeztetése volt, hogy hagyni kell a dolgokat, maradjanak a múltban. Visszajöttünk a nyaralásról, és az élet folyt tovább a maga medrében. A szüleim nagyon szépen éltek, tisztelettel, szeretettel ügyeltek nemcsak rám, hanem egymásra is. Úgy nőttem fel, hogy mindig mindenről őszintén beszéltünk, ezért tudom, hogy apámat állandóan bántotta a lelkiismeret, mert nem kutatta fel a lányát. Úgy beszéltünk erről, mintha valamilyen befejezetlen története volna a családnak, de mindig csak ezen a megállapításon maradtunk.

Múltak az évek. Felnőttem, befejeztem az egyetemet, megnősültem, született két fiam. Az apám már nyugdíjas volt, amikor egy barátom megkért, hogy segítsek neki egy Vörösmart környéki szőlőskertet bejárni. Hallott egy új szőlőfajtáról, melyet ott telepítettek először. Egy hétvégén a barátom és én a feleségünk társaságában odautaztunk. Valóban egy rendkívül látványos, ápolt telepítvényről volt szó, melyet egy korombeli, talpraesett asszony vezetett. Ebédre invitált bennünket, és amikor asztalhoz ültünk, apám fényképével kerültem szembe! Kiderült, a tulajdonosnő a nővérem. Az anyja már két éve meghalt, és az ő kívánsága volt, hogy ne keressék az apámat, tiszteljék a sors akaratát. De a nővérem is tudta, ki az apja, meg azt is, hogyan jött a világra. Apám végre megismerte a lányát, aki akkor már elmúlt ötvenéves. Nem sokáig élvezhették egymás társaságát, apám ugyanis nem sokkal később meghalt. De akkor még élt, amikor a nővéremmel megbeszéltük, hogy az ültetvényt közösen munkáljuk, gyarapítjuk tovább. Erre apám csak annyit mondott: úgy is van rendjén, maradjon a családban.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..