* Adai tanyavilág, 1943 karácsonya. Dupla ünnep volt ez a Dobai családban.

— Hithű, keresztény családban születtem második gyermekként karácsony másnapján, ezért lettem István. Hatan voltunk testvérek, és egy tanyán éltünk a templomtól 5 km-re, az iskolától 3-ra. Gyermeki fejjel az ünnepekből csak a külsőségekre emlékszem: nagyböjtben jobban böjtöltünk, nagypénteken a szentsír őrzésére, a virágvasárnapi passió éneklésére, a feltámadási körmenetre és természetesen a locsolkodásra. Adán az volt a szabály, hogy csak az ministrálhatott vasárnap, aki hétköznap is eljárt a misékre. Én az iskola mellett 5 kilométerről nem bírtam. Nyolcadikos voltam, amikor lett egy biciklink, mely majdnem csak az enyém volt. Ekkor kezdtem el ministrálni, ekkortól mélyültem el a liturgiában és az események megértésében. Gyermeki módon ugyan, de felfogtam, mit jelképez a kereszthalál utáni győzelem, hogy ez nyitja meg számunkra az örök életet.

* Hogyan teltek a szemináriumi évek Zágrábban, idegen környezetben, távol otthontól?

— Mindennap imádkoztunk otthon, de a szüleink nem meséltek sokat a vallásról. A vallási alap ugyan megvolt, de családi, nagy beszélgetések nem voltak. Egy tanyasi gyerek életét éltem iskolás koromban, nem is sejtettem, hogy egy napon lehetek pap. Gere Vince plébános viszont annak szánt. A kisszeminárium (gimnázium) Zágrábban furcsa világ volt számomra. Az idegen nyelvű környezetben eleinte nagyon be voltam gubózva. Háromszáz fiatal között csak néhányan voltunk magyarok. Az első év folyamán nem is osztályoztak bennünket, csak az év végén kaptunk egy jegyet. Az ünnepek zártabbak voltak, de mindig meg voltak szervezve. Ebbe idővel belenőttünk mi, magyarok is, itt léptünk át a serdülőből a felnőttkorba. Költséges volt az út haza, ezért csak nyaranta jöttünk, még az ünnepeket is Zágrábban töltöttük. Az egyetemi évek alatt kibontakoztunk, és teológiailag már mélyebben át tudtam élni az eseményeket. Egy szemeszter volt még a teológiából, amikor elmentem katonának. Miután leszereltem, a püspök atya felszentelt, fél évet Horgoson voltam káplán, utána visszamentem a szemináriumba lehallgatni az utolsó félévet.

* Milyen volt az első feltámadási szentmise Horgoson?

— Szentelésemig adainak számítottam, utána már viszonylag ritkán jutottam haza. Diplomázásom után egy évre visszakerültem Horgosra, első állomáshelyemre. Könnyű dolgom volt, mert nem voltam felelős semmiért, nem voltak gondjaim, hogy mikre kell odafigyelni. Jól bejáródott szokás szerint minden meg volt szervezve az ünnep körül. Jól éreztem magam, és nagyon ünnepélyesen múltak azok a napok. Ez még tanulóév volt, és mélyebben át tudtam élni az ünnepek misztériumát. Az a húsvét egy intimebb, mélyebben átélt húsvét volt. Élmények voltak a nagyböjti gyóntatások, mert előtte még nemigen gyóntattam, de ez is hozzátartozik az előkészületekhez. Ezek az alkalmak az én lelkületemet is alakították, és alázatosságra tanítottak. Locsolkodni nem jártam. Horgos nagyon jó kis közösség volt abban az időben, de az ott töltött idő rövidsége miatt nem lett az otthonom.

* Bajsán lett plébános, az volt az első közössége, amelyet vezetett és alakított. 

— Nagy szeretettel fogadtak. Az első igazi otthonom Bajsa lett. Négy évet voltam itt plébános és egyidejűleg Topolyán káplán. Topolyán csak hittant tanítottam, a betegek ellátásával foglalkoztam, és temettem. Bajsa a ’70-es években egy háromtemplomos falu volt. A katolikusok mellett a pravoszlávoknak és az evangélikusoknak is volt templomuk. Ebből adódóan a katolikusok nagyon összetartóak voltak. Vegyes házasságok szinte nem is köttettek. Emlékszem, nagypéntekenként tömegesen jártak a szentsírhoz. Itt kiemelném, hogy a plébánosnak a faluban akkor még volt tekintélye. 

* A következő hat évet Gunarason töltötte.

— Gunaras minden nagyobb várostól távol van, a világ végén. Vallásában szilárd közösség volt, minden gyermek járt hittanra. Az ünnepi műsorokat idejében elő tudtuk készíteni, ami emelkedettebbé tette a húsvétot, karácsonyt. Tele volt a templom. Nem mindennapi események voltak ezek, még számomra sem, éppen ezért nagy hatással voltak a lelkünkre, a lelkemre.

* A plébániaépület befejezése után Hajdújáráson a falu első ott lakó plébánosa lett.

— A falu jelentős gyümölcs- és szőlőtermő vidék volt a ’80-as években, a gazdák minden piacra elvitték a hírét egész Jugoszláviában. Világjárók voltak, így a falu lelkülete is egészen más volt, mint korábbi szolgálati helyeimen, de hitükben ők is hűek voltak. Ideköltöztek a szüleim, édesapám rengeteget segített a plébániaépület befejezésében. A családok ezért nagyon magukénak éreztek bennünket, hamar befogadtak, és szoros baráti kapcsolatok alakultak ki. Ez a viszony az ünnepekben is megnyilvánult. A nyolc év alatt semmit sem kellett szerveznem, a kántor és egy özvegyasszony nagyon ügyesen készítették fel a gyermekeket és az énekeseket az ünnepekre. A hívek ájtatosak voltak a szentmiséken, belemélyedtek a szertartásokba. Ezek különlegesen bensőséges évek voltak számomra.

* Több mint két évtizedet töltött el a Szent György-plébánián Szabadkán.

— Idegen helyzetbe kerültem, amikor a püspök úr felkért e városi plébánia vezetésére, mivel az kétnyelvű volt. Ez a székesegyházi plébánia után a második legerősebbnek számított. Újdonság volt számomra az is, hogy egy erősen kiöregedő közösség várt akkor ott, de a hívek összetartóak voltak. A horvát közösséggel főleg a domonkos nővérek foglalkoztak, a magyarokkal Latyák Marika néni, de mindkét felekezet mindhármunkat elfogadott, befogadott. A nővér nagy szervező volt. Nem múltak el úgy egyházi ünnepek, hogy ne lettek volna különlegesen megünnepelve — népviseletesek, énekesek, szavalók tették szebbé. Papi életemben itt tapasztaltam meg a legszebb egyházi ünnepségeket. Ezeket a húsvétokat mindig lelki felemelkedésként éltem meg. Nem sok családdal alakult ki személyes kapcsolat, mivel abban a háborús időszakban egyre többet kellett foglalkoznom a Caritasszal.

* Ezután újra egy kis plébánia következett, egy kisebb közösség.

— Megosztott lettem, és idővel nehezen tudtam mindkét helyen helytállni. Kértem a püspököt, hogy vagy a Caritastól szabadítson fel, vagy attól a nagy plébániától. Így kerültem Ludasra tizenhárom évre. Hét közben a Caritas ügyeit intéztem a városból, és csak hétvégenként jártam ki Ludasra. Nagyon más volt ott, mivel mindössze két utcából állt az egész település. Ez merőben különbözött az előző két évtizedben megszokottól. Rettenetesen összetartó nép volt a ludasi. Mindig nagyon erős volt az együttműködés az egyház és a polgári hatóságok között. Ez is új volt számomra. Minden gyermek járt hittanra, de nem volt időm annyi minden megszervezésére, mint a Szent Györgyben. Extra ünnepségek nem voltak. Nagypénteken a cserkészek segítettek a szentsír őrzésében. Az ünnepi misékre mindenki eljött a faluból. Nem volt elég hely a templomban, ezért a gyerekeket az oltár köré ültettem, a ministránsok közé.

* Hol volt a legszebb az elmúlt csaknem hatvan évben?

— Minden állomáshelyem sajátosan szép volt. Mindegyik másmilyen, és más miatt maradt emlékezetes. Mindenhol jól éreztem magam, és nem tudnám kiemelni, hol volt a legszebb. Az utóbbi években a papi idősotthonban élek. Eddig átjártam a székesegyházba a húsvéti szertartásokra, és mivel semmi feladatom nem volt, teljesen elmélyülhettem a szertartások lényegében. Ennek a kegyelemnek is nagyon örülök.

* Mit üzen ötvennyolc évnyi papi tapasztalattal a feltámadás ünnepe kapcsán a mai világnak?

— Akik vallásosnak vallják magukat, azoknak azt ajánlom, hogy a csak külsőségekről szóló ünnepléstől, melyben nagyon elveszünk, törekedjenek eljutni addig, hogy egészen személyesen tudjanak Istennel beszélgetni. Az ünnepek ne csak szokásból megtartott események legyenek, hanem egy igazán lelki találkozás, együttlét az Úr Jézussal, a Szűzanyával, a Szentháromsággal. A család tanuljon meg együtt ünnepelni, hogy a gyermekeknek vallási téren is meglegyen az alapjuk a jövőre.