— Talán az a legszomorúbb, hogy hat évtizeddel a hátam mögött még mindig úgy érzem, nem vagyok elég érett — kezd csüggedten a történetébe az asszony. — Mondja, lehet, hogy vannak olyan emberek, akik úgy öregszenek meg, hogy semmit sem sikerült megtanulniuk életük folyamán?

Vegyes házasságban születtem, középső gyerekként. Van egy külföldön élő bátyám és egy húsz évvel fiatalabb húgom, aki az özvegy, szigorú édesanyám kettősségének élő bizonyítéka. Hároméves voltam, amikor az apám üzemi balesetben meghalt. Mivel a családja nem tudta befogadni a más nemzetiségű, vallású feleségét, anyámnak a megözvegyülése után jószerével teljesen megszakadt a kapcsolata apám rokonságával — már középiskolás voltam, amikor megismertem apám testvérbátyját. Anyám mindenáron be akarta bizonyítani — nemcsak apám famíliájának, hanem a környezetének is —, hogy egyedül is fel tudja nevelni a gyerekeit, és szófogadó, tisztelettudó, erkölcsös embereket farag belőlük. A bátyám sokkal nehezebben viselte a szigorú nevelési módszereket, és nemtetszését lázadással adta anyánk tudtára. Még kábítószerezett is, de ezt az iskolában szerencsére hamar észrevették, és idejében elvonókúrára ment. A középiskola befejezése után — még mielőtt behívták volna katonának — külföldre szökött, és ott eresztett gyökeret: családja, munkahelye van, évente néhány napra hazalátogat, és ilyenkor több időt tölt velem, mint anyával.

Én szófogadó, félénk kislány voltam — talán a mulya jelző illett rám legjobban —, és anyám minden szavát, az időnkénti pofonokat is úgy fogadtam el, mint a felnőtté válás „kötelező” velejáróját, melyet a jó gyerekek, saját érdekükben, szó nélkül tűrnek. Úgy fejeztem be a középiskolát, hogy este nyolc órakor otthon kellett lennem. Fiúkra rá sem mertem nézni. Véletlenül ismertem meg egy tíz évvel idősebb mérnököt, aki hevesen udvarolni kezdett, és két hónap múlva anyámtól megkérte a kezemet. Ő volt az első fiúm, így azt sem tudtam, mit várhatok el egy férfitól, de imponált a figyelmessége, a csöndes udvariassága, és néhány hónapos ismeretség után megtartottuk a lakodalmat.

Az esküvőre készülve egyfolytában arról álmodoztam, hogy mennyire szeretjük majd egymást, esténként összebújunk, beszélgetünk, gyermekeink lesznek, akiket mindketten kényeztetünk és imádunk. Hát, ehelyett egy teljesen idegen, más mentalitású környezetbe csöppentem, az anyósom pedig nem tudta megérteni, hogy a háztartásról, főzésről, családi szokásokról miért nincs fogalmam. Merthogy erről nekem anyám sosem beszélt, csak annyit tudtam, hogy az ember életében a család a legfontosabb, melynek mindent alá kell rendelni. Időnként ugyan feltettem magamnak a kérdést, hol van ebben a rendszerben a helyem, szerepem — de senki sem adott választ. Így váltam háromgyerekes családanyává, ráadásul sikertelenné, hiszen nem tudtam megfelelni az elvárásoknak, sikerrel venni az akadályokat, a feladatok megoldását.

Állandó lépéshátrányban voltam: ha háziasszony akartam lenni, nem jutott időm az anyaságra, ha a gyerekeimre összpontosítottam, késtem a munkahelyemről, nem volt időm főzni, a ruháskosár örökké vasalatlan gyermekholmival volt tele, mindig csak azt vasaltam ki, amit fel akartam adni a gyerekeimre. Úgy telt el húsz év, hogy egyetlen alkalommal sem volt sikerélményem, hiszen az otthoni káosz miatt a munkahelyemen sem tudtam a képességeimnek megfelelően teljesíteni. Az anyósom közben állandóan kritizált, a férjemtől időnként egy-egy pofont is kaptam, a következő megjegyzés kíséretében: majd én megtanítalak arra, amire anyád nem. Ha visszagondolok az eltelt évekre, azt kell mondanom, talán egyetlen boldog, intim percet sem éltem meg a férjemmel, és a gyermekvállalás is amolyan házastársi kötelezettség volt.

Közben anyám túl későn vette észre, hogy teherbe esett a szeretőjétől, megszületett hát a húgom, és ez csak egy újabb okot adott az elmarasztalásomra. Eluralkodott rajtam az elkeseredettség, egy picit boldog akartam lenni — így jött létre az a munkahelyi kapcsolat, amelynek terhesség lett a vége. A viszonyt ezután megszakítottam, a munkahelyemet pedig otthagytam, mert nem akartam szétzilálni a családot. A férjem azóta sem tudja, hogy a most tizenhárom éves fiunk nem az övé. A néhány hónapos lopott boldogság sem jobbá, sem elégedettebbé nem tett. Arra azonban végérvényesen ráébresztett, hogy a családot csak olyan elégedett, boldog emberek tudják összetartani, akik kellően érettek ahhoz, hogy ezt egy egész életen át tegyék...