Számomra a citera egy álomvilág, szerelmet esküdtem, összeházasodtam ezzel a hangszerrel. Mindig azt kérem, hogyha valami baj történne velem ne adj’ isten, akkor csak a kezem maradjon ép, meg a fülem, a többi nem érdekel, csak zenélni bírjak. Akármilyen nehéz napom van, előveszem a hangszert 10-15 percre, vagy akár csak úgy, céltalanul, több órán keresztül citerázok, és elmúlik, elszáll minden rossz. Interjú a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Plakett díjával kitüntetett Mihók Attila csókai citerással, citeraoktatóval.
* Mikor szeretett bele a citerába?
— Még kiskoromban a nővérem, Lajcsák Mónika által, ő járt citerázni, ám otthon számomra a citera tabu volt, nem volt szabad hozzányúlnom a hangszeréhez, nekem meg még nem volt sajátom. Viszont amikor elment iskolába, én csak „ellopkodtam”, amikor meg otthon volt, figyeltem a kezét, hogy s mint csinálja. Később, amikor nagyobbacska lettem, akkor meg már mutogatta nekem, hogyan kell citerázni, pöngetni, meg lefogni az akkordokat, a bundokat, a hangokat. Kilencévesen pedig elkezdtem járni a Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesületbe, ott kezdtem el hivatalosan a citerakarrieremet. Úgy mentem el oda, hogy én tudok citerázni, mondtam is ezt nagy büszkén Kobleher Zoltán oktatónak, aki rögtön rávágta, hát jó, mit tud citerázni? Mondtam, szatmári verbunkot — azt meg a lehető legnehezebb, legösszetettebb eljátszani citerán, legalább négy-öt évig kell citerázni, hogy az ember odáig eljusson. Jó, nézzük — mondta erre Zoli, én pedig eljátszottam tele hibákkal, ahogy lelestem a nővérem kezéről. Jó, nagyon jó, mehetsz a kezdő csoportba — hangzott Zoli értékelése, mely nekem nagyon rosszulesett, hiszen én azt hittem magamról, hogy hú, de mennyire, hogy többet tudok, mint a többiek. Az alapoktól kezdtem, a pöngető fogásával, a legegyszerűbb dalokkal, mint amilyen a Megfogtam egy szúnyogot, a Süss föl nap, a Csön-csön gyűrű, és én próbákon keresztül sírtam, míg végül azt mondta az oktatóm, ha a következő próbán is sírni akarsz, akkor inkább ne járjál, ne erőltessük. Akkor megemberöltem magamat, és eldöntöttem, hogy én mégis odavaló vagyok. Egy év után már föltörtem magamat a nagyobb csoportba, és jó másfél-két év eltelt, mire kimehettem versenyekre vagy föllépni. Nem úgy volt, mint a mai világban, hogy nyolc-tíz próba, s akkor a gyereknek már föl kell lépni, mert az az elvárása a szülőnek.
Fotó: Dinovizija
* Citeraoktatóként járja a falvakat, és gyerekeket, felnőtteket tanít. Nagy az érdeklődés a citerázás iránt?
— Kilenc faluba járok tanítani, százharminc diákom van. Van falu, ahová egy-két diák miatt járok el, és van település, ahol tizenhatan—tizennyolcan citeráznak velem, meg város, történetesen Magyarkanizsa, ahol három csoportban is tanítok. Tornyostól Ludasig, Kispiacon, Zentán, a szabadkai Kelebián, Magyarkanizsán, Tiszaszentmiklóson, Padén, Kanizsamonostoron, Törökkanizsán, Csókán én vagyok a citeraoktató. A legidősebb tanítványom hetvenkilenc éves, a legfiatalabb meg hat-hét. Mindenkivel tegeződünk, és senkivel sem kivételezek. Sokat beszélgetünk, viccelődünk próba közben, játszunk is, ha lehet, kimegyünk hógolyózni, és mindenkitől csak annyit kérek, legalább az 5 százalékát adja vissza annak a citerán, amit én nyújtok. Fellépéseken is beállok velük citerázni, persze a versenyeken, minősítőkön nem lehet, ám mindig azt szoktam mondani, ha csak egy-két ember előtt is játszunk, a tét mindig ugyanolyan nagy, meg kell adni a tiszteletet. Sokáig ingyen és bérmentve csináltam, most már a különféle pályázatoknak köszönhetően megtisztelnek azzal, hogy fizetett oktatóként tevékenykedhetek, és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet programjába is bekerültem. Így munka után — egy áruházlánc magyarkanizsai üzletében dolgozom hentesként immár három és fél éve — a falvakat járom, és citerázni tanítok, fellépésekre, megmérettetésekre készülünk, és magam is színpadra állok, ahová csak hívnak. Járok táborokba is oktatni, Ludasra, Magyarországra, fölléptem már sok helyen, Olaszországban, Horvátországban, Bulgáriában, Erdélyben, Kárpátalján, fiatal korom ellenére rengeteg vidéket bejártam a citerának köszönhetően. Nagyon szeretném elérni, hogy egyszer majd csak evvel bírjak foglalkozni. Van, akinek elég egyszer-kétszer megmutatnom a dalt, és már le tudja játszani, de valakinek tizenegyszer kell megmutatni, és a következő órára elfelejti, akkor újból kezdjük, nulláról. Sokszor szokták tőlem kérdezni, hogy ez nekem nem nehéz-e. Nem, mert szeretem csinálni, szinte eufória számomra, egy nagy szerelem.
Kiss Tóth Erikával, a csókai Mórai Ferenc MME elnökéve (fotó: VMMSZ)
* Hány dalt ismer?
— Mindet! Nem tudok kottát olvasni, nem jártam zeneiskolába, mindig hallás után tanulok. Keményfejű vagyok, hiszen én kizárólag népzenét játszok citerán, hiába szólaltatható meg ezen a hangszeren szinte minden, az örökzöld daloktól kezdve az Eddáig, én úgy vagyok vele, hogy az nem erre a fajta népi hangszerre való, és ebből nem engedek. A citera dél-alföldi hangszer, a táj népdalkincse gyönyörű, aztán a somogyi dalok, azok a legszebbek, amelyeket meg lehet rajta szólaltatni. Több tájegység zenéjét játszom, a macedón daloktól a moldvaiakig bármit, és nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy nagyon szép a csókai repertoár, melyet meg kell mutatni az embereknek!
Fotó: Dinovizija
* Hány hangszere van?
— Legalább harminc. Ám a többségét szétosztogattam a gyerekek és az egyesületek között, mert nincs mindenkinek. Az idén is tervezek vásárolni még legalább kettőt, mégpedig a magyarországi Gáts Tibor citerakészítő-mestertől, aki a citerák Stradivarija. Meglátszik az, mikor szívből csinálják. Meg nincsen benne gépi munka, hanem kézzel faragja az ember, és ez sokat számít, akárcsak a faanyag vagy az, hogy hogyan van kifőzve, kiszárítva.
* Fontos elismerés önnek a VMMSZ Plakett díja?
— Nagyon örülök neki! Szinte nem tudtam elhinni, hogy engem ezzel megtiszteltek, ilyen fiatalon — hiszen még csak harmincnyolc éves vagyok — elismerik a munkámat. Ott díszeleg otthon a szekrényemben az oklevél is, meg a plakett is, melyet kaptam, és nagyon büszke vagyok rá!
