Mivel nem vagyok dokumentálós típus, nem gyűjtögetem az újságcikkeket, nem készítek visszatekintéseket, így azt sem tudom megmondani, nagykorúvá válásom óta hányszor volt már alkalmam szavazni. Az bizonyos, hogy az elégnél jóval többször. Kicsit irigykedve olvastam nemrégiben ifjú kollégám írását napilapunkban, amelyben pontosan felsorolja, hányszor járulhatott eddig az urnák elé. Könnyű neki, jóval fiatalabb -- kommentálhatnám az esetet, de nem szoktam búsulni a korom felett. Habár a többpárti választásokat igazán számon tarthatnám, azokat, amelyeknek valamilyen módon mi, magyarok is szereplőivé váltunk. Először egy, majd egyre több pártunk révén. Nem baj, a jövőben majd pontosan feljegyzem, hányszor választhattunk közvetlen módon polgármestert, illetve községi elnököt. Egyelőre könnyű dolgom van, hiszen ez volt az első. Mire ezeket a -- bevallom: kampánycsönben rótt -- sorokat olvassák, addigra már ismerjük az eredményeket is. Tudjuk, kik lesznek azok, akikre Önökkel együtt a következő négy évben rábíztuk egy-egy közösség irányítását. Többen vagy kevesebben, ez attól függ, hányan vették maguknak a fáradságot, és mentek el karikázni, dönteni az egyes vagy a kettes számú jelölt között. Hetilapunk belső oldalain valószínűleg ezt az adatot is megtalálják. Rajtunk múlott, hogy kiknek hittünk, kikben bíztunk. Mert volt itt minden. Mocskolódás, fenyegetés, felelőtlen kijelentések. Egyesek addig merészkedtek, hogy a város szegényebb részeiben tűzifát ígértek a háztartásoknak, munkát az éjszakánként plakátot ragasztó fiatal aktivistáiknak. Vagy azoknak, akik szintén az éj leple alatt átfújták, olvashatatlanná tették mások falragaszait, illetve aljas rágalmakat tartalmazó röplapokat terjesztettek. Természetesen a sokat emlegetett tolerancia jegyében. Akik ezekre adták le szavazatukat, netalán győzelemhez segítették őket, azoknak is viselniük kell a felelősséget sorsunk további alakulásáért. Be kell vallanom, sokat bosszankodtam rajtuk, de néha egészen kellemes perceket is sikerült szerezniük. Például, amikor felfedeztem, hogy az anyukát és gyermekét ábrázoló plakátokra fekete festékszóróval a következő szót pingálták: LOPOK. Jót kuncogtam, hiszen szép dolog az önkritika, sőt, még dicséretesebb, ha így világgá is kiáltják. Esetleg nem ártott volna jobban odafigyelni azokon az órákon, amikor a magyar helyesírást tanulták. Mert akkor a sötétben settenkedő pontosan leírhatta volna, amit eltervezett. Ezzel viszont magát minősítette, ami nekem tökéletesen megfelel.
Elgondolkoztam napilapunk legutóbbi internetes körkérdésén, amelyben arra kerestek választ, veszélyeztetve érezzük-e magunkat és családunkat a nemzeti hovatartozásunk miatt? Nos, én -- annak ellenére, hogy az utóbbi időben sem szűnnek a magyarok ellen elkövetett atrocitások -- igencsak furcsa eredményre jutottam. Veszélyeztetve érzem magam, de a saját nemzettársaim miatt. Hiszen magyarok azok is, akik városomban kiötlötték a gyalázkodó, mások magánéletében turkáló szórólapokat. Már a néhány hetes csecsemő sem lehet biztonságban tőlük, hiszen annak a születésében is hátsó szándékot sejtenek. Magyar volt az is, aki részeg bekiabálásaival megzavarta az anyaországi művészek koncertjét. És miért? Saját önös érdekei miatt. Miközben elszántan farkasszemet nézett a színpad előtt álló biztonsági emberekkel, az öklét rázva, üvöltözve azt kérte számon, hogy ŐT miért bocsátották el a munkahelyéről, miközben az igazgató a saját rokonainak nem mondott fel. Kétségtelenül nagy probléma az, ha valaki manapság az utcára kerül, de miért éppen azt az ünnepélyes pillanatot kellett felhasználnia, hogy világgá kiáltsa a sérelmét? És úgy mellékesen tönkretegye több száz ember szórakozását, kellemetlen helyzetbe hozza a fellépőket. Az egyik vendég láthatóan idegesen meg is kérdezte, nem lehet eltávolítani ezt a szemét provokatőrt? ,,Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S ezért a szent fát félretedd.” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői). Magyar volt a telefonbetyár is, aki halálosan megfenyegette az egyik polgármesterjelöltet, sőt, a későbbiekben az idős nagynénjét is, ami már bele sem került a sajtóba. De magyarok, legalábbis a nevükben, azok a pártvezérek is, akik, szintén a városomban, siettek szövetséget kötni, hogy véget vessenek -- ők fogalmaztak így -- az egyik nemzeti párt tizenkét éve tartó uralmának.
Sorolhatnám még a példákat, de nem teszem, inkább megkönnyebbülten jelentem, nagyon örülök annak, hogy vége van. Befejeződtek a választások. A cirkusz megvolt, jöhet a beígért kenyér. Nekem is inkább arról kellett volna írnom, mennyire megható volt, amikor az egyházaskéri élőújságunkon az oroszlámosi Molnár Erzsébet néni feljött a színpadra, és a maga egyszerűségében elszavalta Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét. Ezekért a pillanatokért érdemes várni, tűrni és reménykedni. ,,Én itthon maradok”. Ha másért nem, akkor azért, hogy négy év múlva leírhassam: másodszor választottam polgármestert.