A cipő mint szülőföld

A cipő mint szülőföld

Tóbiás Krisztián vajdasági, csókai származású költővel, folyóirat-főszerkesztővel, irodalomszervezővel 2017-ben terveztem beszélgetni, amikor a Wilkinson penge című negyedik verseskötete nagyon jó minősítést kapott a Drót irodalmi portáltól az Ünnepi Könyvhéten.

Aztán az interjúra valamiért mégsem került sor, éppen ezért most, amikor olvastam, hogy a Kortárs folyóirat díjazottja lett, gondoltam, itt a jó apropó.

* Mesélj egy kicsit arról, miként élsz Balatonfüreden, abban a kis gyöngyszemvárosban? Beilleszkedtél, otthonra találtál? 

— Balatonfüred valóban gyönyörű városka egy nagyon szép vidéken, vízparton, itt nem nehéz otthon éreznie magát az embernek. Volt egy tízéves időszak, amikor egyik városból a másikba, egyik országból a másikba költöztem. Úgy gondolom, hogy talán ez az a hely, ahol érdemes végleg letelepednem. Füred már régóta a balatoni régió egyik kulturális központja, galériákkal, alkotóműhelyekkel, kulturális programkínálattal. Ebbe csöppentem bele, és az évek során már több programnak szervezője, közreműködője lettem. Ötödik éve szerkesztem a Tempevölgy folyóiratot, szervezem annak összes programját, konferenciáit, gondozom az idei évtől kezdve már négy könyvsorozatát, illetve a Salvatore Quasimodo Költőverseny szervezésében is részt veszek. Röviden összefoglalva, nem hagynak és nem hagyom magam unatkozni. És ami a legfontosabb, mindezt egy olyan helyen, ahol igény is van erre.

* Különböző meghatározásokat láttam már rólad, az egyik például a Balatonfüreden élő költő, a másik a vajdasági származású, bár az utóbbi időben már lassan balatonfüredivé váló irodalmár. Hogyan is állsz a gyökerekkel, az itthon és az otthon kérdésével? 

— Az itthon és az otthon kérdése lassan egyre tisztább. Csókán nekem az az otthon, ami az emlékeimben maradt. Lassan már húsz éve, hogy eljöttem, természetes, hogy változik minden, hogy jó vagy rossz irányban, azt nem tisztem eldönteni. Nekem Csóka az, ahol felnőttem, Balatonfüred meg az itthon, ahol élek, és ahol a mindennapokkal együtt vagyok én is. Igyekszem nem beskatulyázódni. Mindenki szeret címkéket aggatni mindenre, hogy vajdasági író, erdélyi író, anyaországi író. Ez jó arra, hogy el tudjunk igazodni, ebben az esetben az irodalmi életben, de íróként csak önkorlátozás lenne, ha magamra valami címkét aggatnék. Mindenki azt mond, amit akar, ahogy ő kényelmesen el tud helyezni a világában, ezzel nem foglalkozom. Húsz év alatt Vajdaságban kaptam egy olyan kulturális muníciót, amely egy egész életre meghatározta mindenemet, főleg a gondolatvilágomat, de ezt hagyni kell működni, sem pró, sem kontra nem érdemes erőltetni. Sokat írtam a ’90-es évek Vajdaságáról, mert arról vannak tapasztalataim. Most épp egy nagyobb lélegzetvételű prózán dolgozom, mely a versekhez képest sokkal konkrétabban írja le azt az időszakot, de közben már elkezdtem egy másik munkát is, mely egyáltalán nem kötődik a régióhoz. Alapjaiban viszont mindig is az fog dolgozni bennem, amit valamikor jugoszláviai magyar irodalomnak neveztek, az a kulturális közeg, amelyben felnőttem.


Burza Patrícia Kármen felvétele
 

* A Kortárs-díj indoklásában hivatkoznak egy „megrendítő, remek esszédre”, melyet a szülőföldről írtál. Milyen jelentőséggel bír számodra a szülőföld?  

— Jó volt írni azt a kis esszét, mert közben magam is át tudtam gondolni, tudatosítani, hogyan is állok én most ezzel. Nem valami romantikus, szívhez szóló helyszín, csak egy hely, ahol megszülettem, felnőttem, és mely már nincs, és nem is érdemes keresnem, vagy „könnyes szemmel” visszagondolnom rá. Egy folyamatosan változó világban élünk, ahol minden, ami történik velünk, ha nyitottak vagyunk, sok izgalmas újdonságot tud nyújtani. És ez szerencsés esetben mind hozzátesz valamit a világról alkotott képünkhöz. A szülőföld, a hely, ahol a gyerekkoromat éltem, szép is tudott lenni, a ’90-es évek szörnyűségei ellenére is, mert ott voltak a szüleim, akik megoldották a gondokat, nem nekem kellett megbirkóznom velük, továbbá a barátaim, akikkel együtt nőttünk fel, szórakoztunk, éltük a mindennapjainkat, az emberek, akiktől rengeteget tanulhattam, stb. Ez mind a szülőföld. A ’80-as, ’90-es évek, mely időszaknak már rég vége. Hazamegyek a szüleimhez, találkozom néhány baráttal, de ez már egy másik világ. Az esszében ez a cipőm, melyet magamon hordok, magammal viszek, és csak ott létezik, ahol én vagyok. 

* Valahol olvastam egy részletet a készülő regényedből. Verseskötetek után regény? Izgalmas váltás. Mikorra várható a megjelenése?

— Egyszer Bozsik Péter mondta, hogy a próza a korral jár. Legutóbb egy Móra Ferenc-regényben is ezt olvastam. Negyvenéves vagyok, lehet, hogy eljött az ideje. A próza nekem új, de egyúttal izgalmas is. Hajlamos vagyok rá, hogy hosszabb ideig ne írjak egy sort sem. Tudom, nem szerencsés tulajdonság, de ez van. Tavaly, az év vége felé Orcsik Roland, a Tiszatáj szerkesztője küldött egy felkérést, hogy a megjelenő Kassák-összeállításukba írjak valamit. Erre volt szükség, hogy ennek nekilássak. Volt néhány verspróbálkozásom, de végül mégiscsak próza lett belőle. Számos elfoglaltságom miatt nem tudom, mikor lesz kész, nem sietek vele, remélem, belátható időn belül befejezem. A Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban című naplóregény arról az egy évről szól, amikor katona voltam, a 2000 és 2001 közötti időszakról. Ez egy elég mozgalmas periódusa volt a balkáni háborúnak, de ezáltal az egész ’80-as, ’90-es évek vajdasági mindennapjai is megidéződnek. 

* A feleségeddel, Burza Patrícia Kármennel Mire gondolsz? címmel 2016-ban megjelentettetek egy kortárs gyermekirodalmi antológiát. Azóta megszülettek az ikerlányaid. Gondolkodsz-e már azon, hogy meséket, gyermekverseket is írj?

— Gondolkodtam már rajta, de az említett kötetben megjelent versen kívül nem írtam semmit. Nem szoktam előre kigondolni, hogy most miről is kellene írnom. Még saját magamtól sem vagyok képes utasítást elfogadni. Ez néha aggasztó, mert látszik, hogy mikor milyen elvárásoknak kellene megfelelnem, de nem tudok. Vagy talán mégsem annyira aggasztó, mert jobban érdekel az alkotás folyamata, mint a publikálás. Nagyon tudok örülni, ha megjelenik valahol a szövegem, viszont sokkal inkább izgat, hogy az egyik mondat után mi fog történni a következőben. És még ennél is jobb, amikor nem kell írnom, inkább a családommal, feleségemmel és a három lányommal tudok tölteni egy kis időt. 

* És ha már az írásnál tartunk, természetesen azt is megkérdezem, hogy mivel foglalkozol mostanság, min dolgozol éppen, illetve arra is kitérhetünk, hogy egy veled készített interjúban azt nyilatkoztad, a verseken kívül főleg pályázatokat írsz.

— Ahhoz, hogy a fent említett, a folyóirathoz köthető programokat meg tudjuk szervezni, pályázatok tömkelegét kell minden évben megírnunk. Évi 15-20-ról beszélünk az adminisztráció, a megvalósítás és az elszámolás minden nyűgével, izgalmával. A megvalósítást lehet élvezni, sőt, nagyon is élvezem, de a többi nem az én világom. A már említett naplóregényen kívül készül egy fiktív faluról szóló, az aktuális társadalmi kérdésekre fókuszáló novellaciklus, most fejezek be egy versciklust a csókai mikulásról, és a napokban jelent meg a vasjani című kötetem hangoskönyvként. És néhány héten belül kiadják egy szakácskönyvem is, csak a változatosság kedvéért. Egyszerre több kéziraton dolgozom, aztán majd előbb-utóbb befejezem valamelyiket. Nem kell sietni. 

* Közelednek az ünnepek, aztán itt az év vége. Szoktál-e összegzést készíteni, illetve újévi fogadalmat tenni?  

— Folyamatosan összegeznem kell mindent, mind szakmailag, mind a magánéletben, hogy át tudjam látni, merre tovább. A változtatáshoz meg nem hiszem, hogy szükség van fogadalmakra, mert ezt az év bármelyik napján meg tudom tenni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A cipő mint szülőföld
Irodalom
A cipő mint szülőföld
Irodalom
Facebook

Támogatóink