home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A bosszú
Perisity Irma
2017.12.18.
LXXII. évf. 50. szám
A bosszú

A beszélgetés folyamán számtalanszor hangsúlyozta, hogy a történetnek nincs nacionalista háttere.

Véletlen, hogy a szomszédja más nemzetiségű volt, de éveken át úgy éltek, mint a testvérek, egészen a tragikus eseményig, mely alapjában ingatta meg a jószomszédi viszonyt és a családok sorsát is.

 

— Szeretném, ha megírná, hogy én gyászmagyarnak tartom magam — mondja a középkorú férfi —, mert sokszor gondolkodnom kell, ha az anyanyelvemen akarok elmondani egy épkézláb mondatot. Fontosnak tartom ezt elmondani, mert az ember sokszor nincs is tudatában, mit fejez ki számára az anyanyelve. Identitástudat ez, valamiféle ösztön, velünk született érzés, mely meghatározza hovatartozásunkat. Felvidéki magyar vagyok, olyan környezetben nőttem fel, ahol a magyar és a szlovák lakosság ősidők óta együtt él, így gyakoriak a vegyes házasságok is. Mindez a világ legtermészetesebb dolga, de az már nem, hogy a házastársak bármelyike hajlandó figyelmen kívül hagyni nemzetiségét, állítván, hogy az mellékes. Mert ezzel az állásponttal egy kicsit megtagadja önmagát, és amikor ráébred erre, már késő van. Élettörténetemnek ugyan nem ez a lényege, de úgy éreztem, ezt is ki kell mondanom.

Mindössze huszonnégy éves voltam, amikor megnősültem. A szüleim jómódú parasztok voltak, a tanya udvara tele volt melléképületekkel, jószággal, körülötte pedig jó minőségű szántó terült el. Van egy két évvel fiatalabb húgom, ő Budapesten tanult, és ott ismerkedett meg az erdélyi férjével, akivel a tanulmányaik befejezése után összeházasodtak, és ma is Erdélyben élnek. Ezt azért hangsúlyozom, mert így érthetőbb, hogy miért nem vagyunk nagyon szoros kapcsolatban. Szakiskolát fejeztem be, utána önként jelentkeztem katonai szolgálatra, a leszerelésem után pedig munkába álltam, majd megnősültem. A legjobb barátom a közelünkben lakott az anyjával, mert az apját korán elveszítette. Nem volt olyan titkunk, amelyet ne osztottunk volna meg egymással.

Én nősültem meg előbb, a lányunk már kétéves volt, amikor a komám is megházasodott. Másfél év múlva nekik fiuk született, és sokszor ugrattuk egymást, hogy húsz év múlva nászok leszünk. De nem így történt. Egy kukoricaszedés alkalmával én hajtottam a traktort, és a jó munkavégzés örömére előtte megittunk egy-két pohárka pálinkát. Nálunk közben főtt a paprikás, hogy a kukoricaszedőket megvendégeljük. Ott volt a komám felesége is a fiukkal. Én azonban olyan szerencsétlenül hajtottam be a traktort az udvarra, hogy fellöktem a már megterített deszkaasztalt, mely ráesett az ötéves szomszéd gyerekre. És két nap múlva belehalt a sérüléseibe. Ettől kezdve pokol lett az életünk — a barátommal való kapcsolat és a családon belüli viszonyok is. A per majdnem két évig tartott, végül öt évre ítéltek, melyből hármat le is töltöttem.

A baleset óta minden napom ólomnehéz, de az a két év, amíg a per tartott, elviselhetetlen volt. Azt mindenki tudta, hogy a történtek miatt én is szenvedek, de tudja milyen a falu: mindenki a gyászoló családot sajnálta, engem pedig alkoholistának tituláltak, habár sosem voltam részeg, és a történtek óta egyetlen csöpp alkoholt sem fogyasztottam. Ronda történetek keltek szárnyra a családommal, velem kapcsolatban, a komám napi rendszerességgel fenyegetett. És állandóan azt hangoztatta, megbosszulja a fia halálát, hogy én is annyit szenvedjek, mint ők.

Az események után nem sokára apám meghalt, anyám pedig a húgomhoz költözött, mert nem bírta elviselni a ránk nehezedő gyűlöletet. A feleségemmel sokszor álltunk válás előtt, de végül mindig megértettük, hogy mennyire fontos számunkra egymás támogatása. Aztán börtönbe kerültem. Alig voltam néhány hónapja rab, amikor a lányunk eltűnt. Hetekig mindenki őt kereste, a rendőrség is tette a dolgát, de a lányomnak egyszerűen nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el.

A feleségem idegösszeroppanást kapott, alig állt lábra. Amikor hazaengedtek a börtönből, azon gondolkodtunk, hogy eladjuk a tanyát, és mi is Erdélybe megyünk. De nem tudtuk értékesíteni. Kínlódtunk, az utcán senki sem akart szóba állni velünk. Az emberek szerint rászolgáltunk a sorsunkra, a komám átka beteljesedett. Két évvel később a környéken vízvezeték-hálózatot kezdtek építeni, így beindultak a földmunkák. A komám tanyáján kotortak, amikor bedőlt a pince. Akkor találták meg a lányunkat, lánccal odakötve egy falba fúrt vaskarikához. Persze, senki sem tudta, kicsoda, és hogyan került oda, amíg a rendőrség ki nem hallgatta a komámat. Hét évig tartotta a föld alatt a lányomat, aki normális maradt ugyan, de még ma is rettenetesen fél az emberektől. A történtek után úgy döntöttünk, hogy a Délvidékre jövünk. A tanyát bérbe adtuk, és egy távoli rokonnak hála néhány éve már Bánátban élünk. A lányunknak jót tett a környezetváltozás, de azt hiszem, élete végéig szenvedni fog a rabsága következményeitől. Nekem nem elégtétel, hogy a komámat is elítélték. Az én vétkemért a legnagyobb büntetés a lelkiismeretem. De azt hiszem, őt sem tette boldoggá a bosszú.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..