Ez felveti a kérdést, vajon a Föld el tudja-e tartani a növekvő népességet, ha mindent maximálisan hatékonyan csinálunk, és vajon hány embert, 10, 12, 15, 50 vagy akár 100 milliárdot tarthat el. Már a kérdésben is ott van az abszurditás, és a válasz az, hogy a végtelenségig nem nőhet a Föld népessége. Hogy milyen sorsok várhatnak ránk, azt néhány példa meg tudja világítani.

Ösztönből való szaporodás: a Szent Máté-sziget

A Szent Máté-sziget 357 km²-es, tehát véges nagyságú terület a Bering-tengeren. 1944-ben az amerikaiak helyőrséget állítottak fel ott. Egy háborús év lévén elképzelhető volt, hogy nem tud pontosan megérkezni az ételutánpótlás, ezért huszonkilenc rénszarvast vittek magukkal, hogy kilőhessenek egyet-egyet, ha nem jön meg a hadtáp. A rénszarvasok tudtak táplálkozni, a zuzmók fogyasztása számukra természetes. Végül minden háború véget ér, a katonák hazamentek, de a huszonkilenc rénszarvast ott hagyták a szigeten, ahol sok zuzmó volt, de sem medve, sem farkas. Nem tudtak vándorolni, de úgy tűnt, hogy nem is volt rá szükségük.

1957-ben egy lelkes biológus, David Klein megnézte, mi a helyzet a rénszarvasokkal. A kutató azt az állapotot találta, hogy rendkívül jól megvannak, létszámuk 1350-re nőtt tizenhárom év alatt, és élelemből, vízből, jégből is van elég. A következő alkalommal 1963-ban látogatta meg a szigetet, akkor már 6000 rénszarvas volt. 1966-ban ismét visszatért a szigetre, de ekkor már csak 41 nőstényt és 1 szaporodásképtelen hímet talált. A populáció tehát összeomlott és kihalt. A kihalás valódi oka az lehetett, hogy megették az összes elérhető zuzmót, és egyszerűen éhen haltak.

Ez a történet azt mutatja, mi történne az emberiséggel, ha minden lehetőséget maximálisan kihasználna. Manapság a tudomány, az orvostudomány és a gyógyszerek egyre valószínűbbé teszik, hogy ha egy gyermek megszületik, az fel is nő, ezzel nincs is baj. Ám az embernek ennie kell, és működnie kell benne a szexuális ösztönnek (ahogy a rénszarvasokban is). A Homo sapiens történetének több mint 100, vagy egyesek szerint akár 300 000 éve alatt állandóan azzal szembesült, hogy nem tudja, mikor fog legközelebb enni és mikor fog legközelebb utódok nemzésébe kezdeni. Az emberi evolúció feltételei tehát kialakították a Homo sapiensre jellemző viselkedést. Ennek az a következménye, hogy a többség, ha lehet, annyit eszik és annyit szeretkezik, amennyit bír, hiszen az ösztönei ezt diktálják. Ráadásul az ösztönök felett nem igazán tud a tudat kontrollt gyakorolni. A régi időkben az emberiség létszáma nagyon keveset növekedett, hiszen egy csecsemőt, kisgyereket sok olyan betegség támadhatott meg, amelybe belehalt, de ez az akkori élet „természetes” része volt. A környezeti feltételek tehát olyanok voltak, hogy nem sokan élték meg a felnőttkort, ezért volt szükség arra, hogy sok gyerek szülessen, ehhez viszont az kellett, hogy a „szexuális éhség” folyamatosan magas szinten legyen, ráadásul ennek a kielégítése egészen jó érzés is. Ma azonban más a helyzet, mint 100 000 éve, és ha egy családban, mondjuk, 20 gyerek születik, az valószínűleg fel is nő, de ha mindenkinek 20 gyereke születne, az népességrobbanást okozna, amit a társadalmak nem nagyon tudnának kezelni. Afrika egyes vidékein a helyi születési rátát, a 4—6 gyereket is képtelenség kezelni, kevés az erőforrás, az élelem, a víz, ezért indulnak útnak a társadalom valamivel vagyonosabb részei, hogy ne legyenek ott, amikor az összeomlás bekövetkezik.

A rénszarvasok természetes világa az, hogy zuzmót esznek, de nagy területen vándorolnak, ahol vannak ellenfeleik is. Ne feledjük, hogy az emberiség egy kis része is a rénszarvasokra telepedett, őket követi, és amikor kell, akkor egyet megeszik, amikor lehet, akkor a tejükkel táplálkozik. Ezenkívül a fiatal és a túl öreg egyedeket farkasok és medvék ejtik el, de legfőképp, ha valahol kevés a zuzmó, akkor a szarvasok továbbállnak. A Szent Máté-sziget tehát ragadozók és ember nélkül olyan volt, mint a paradicsom rénszarvasoknak, ám mégis a vesztüket okozta. A következtetés pedig az, hogy a véges szigeten végtelen számú rénszarvas nem élhet meg. A rénszarvasok nem tudtak változtatni természetes ösztöneiken, de nem tudtak hova vándorolni sem. A két dolog viszont nem volt összeegyeztethető. Fontos tehát észben tartanunk, hogy a Föld is véges nagyságú és kapacitású ásványkincsekkel, valamint élővilággal bír, és ezek társaink a földi létben. Ezt nem figyelembe venni „rénszarvasos kollektív öngyilkosság”.

A felbomló társadalom esete

A Húsvét-sziget mindentől távol esik. A szigetre polinézek érkeztek, a világ legnagyobb részét belakó nép, melynek tagjai példátlanul bátor és ügyes hajósok voltak. A Húsvét-szigetről azonban nem hajóztak tovább, és megszakadt a kapcsolatuk más embercsoportokkal. A sziget nem volt fajokban gazdag, de a polinézek vittek magukkal növényi szaporítóanyagot és állatokat is. Az ügyes bevándorlók létszáma nőtt, és a mezőgazdaságot egyre nagyobb területre terjesztették ki, ami viszont a fák, az erdő rovására ment. Azt feltételezik, hogy kezdetben az egész szigetet erdő borította, majd az erdők visszaszorultak a sziget magasabb vidékeire, de végül onnan is kiszorultak. A szigetlakók tehát nem tudtak több hajót építeni, így a tengerekből származó táplálék helyett a szigeten kellett még több ételt előállítani. Eközben, senki nem tudja pontosan, miért, nagy szobrokat is állítottak. A szigeten vélhetően több törzsben éltek, viszonylag jól és békében, de a fák kihalása után összeomlott a társadalmuk. Elkezdtek egymás ellen harcolni, és két egymással ellenséges közösség jött létre.

A hatalmas kőszobrokat is ledöntötték, és a lakosság egyre rosszabb állapotban volt. Az emberek a sziget foglyai lettek, nem tudtak tovább hajózni, ami a polinézeknél szokás volt. Ha valamelyik szigeten egymás ellen fordultak, akkor hajóra szállt a gyengébb fél, és mindennel ellátva nekiindult a következő sziget megtalálásának. Amikor a hollandok 1722-ben felfedezték a Húsvét-szigetet, a polinézek már kevesen voltak, és a kultúrájuk már rég túl volt a csúcspontján. Az európaiak, illetve az európaiak észak- és dél-amerikai leszármazottai változatos módon használták ki a szigetet.

A tanulság az, hogy a lakosok nem ismerték fel idejében, az erdők, a fák a sziget legfontosabb nyersanyaga. Hogy is ismerték volna fel, hiszen kivágásukkal újabb megművelhető területekhez jutottak, azaz több élelmet termeltek. Ez a rövid távú haszon azt eredményezte, hogy a lakosság létszáma megnőtt (fénykorában akár 17 000 volt), ami tovább erősítette a fák irtásának a folyamatát, mindaddig, amíg késő nem lett. A békében eltöltött évszázadok után az emberek háborúzni kezdtek, hogy végül kevesen, mintegy 2000-en maradjanak fenn, majd őket is eladták rabszolgának, hogy végül a leszármazottakat visszatelepítsék. Jellemző, hogy a hódítók birkák legeltetésére használták a szigetet. Ma sem tudni pontosan, hogyan, de amikor a húsvét-szigeti kultúra a csúcspontján volt, az emberek képesek voltak több mint hétszáz óriási, többtonnás kőszobrot készíteni. Ehhez szervezettség és erő kellett, mégis mindez már az európaiak megérkezése előtt a múlttá vált, mert nem figyeltek oda a fák megmaradására.

Japán modell és a gyerekek nélküli társadalom

Mindenki megtanulhatta az iskolában, hogy Japán szigetország, és négy fő szigetből áll, melyek hosszan, főleg észak—déli irányban fekszenek egymás mellett. Az őslakók Ázsiából származnak, és talán az egyik — vagy talán több — eljegesedés folytán tudtak átmenni a koreai félszigetről a japán szigetekre, amikor a mostani tenger helyett szárazulat volt. A szigetlakók szorgalmas emberek voltak, magas erkölcsi tudattal. Már a régi időkben szűkös volt a sziget lakható része, így a miniatürizációban lelték kedvüket, ami a XX. században óriási gazdasági fejlődést hozott nekik. Az ország megtalálta a módját, hogy egyensúlyban legyen, a XVI. század legvégétől a XIX. század közepéig ugyanis önként vállalt elszigeteltségben élt. Közben egy különleges kultúra jött létre, melyben az emberek egyszerre több vallásban is hihetnek (sintoizmus, japán buddhizmus, konfuciánus etika). Jellegzetes és bizarr volt a viszonyuk az élethez és a halálhoz is, sokszor követtek el rituális öngyilkosságot közösség előtt. A munkához is szinte vallásos tisztelettel álltak. A XIX. század közepén megnyíltak, és történt valami, amitől a japánok okosabbnak, erősebbnek érezték magukat a környező országoknál és népeknél. Így 1874-től elkezdődött a japán imperializmus. Ennek az lett a következménye, hogy a koreai félszigeten, valamint Mandzsúriában hallatlan kegyetlenségeket követtek el, melyek vetekednek a náci kegyetlenkedéssel és népirtással. Ezért ma a szomszédjai határozottan utálják Japánt. Az USA-val történő háborúnak a két atombomba ledobása vetett véget, vagyis Japánnak vissza kellett fognia magát, és a szigeteken a szűkös lakható területeken megtalálni a további boldogulás módját. Japánban tehát a lakható területeken hatalmas népsűrűség van, rendkívül kicsi lakásokkal. A lakosság ma is vallásos pontossággal dolgozik, és a XX. század ’50-es éveitől egészen a ’90-es évekig hallatlan gazdasági fejlődést ért el. Igen ám, de ami a gazdaságot illeti, Japán hiába került a világ élvonalába, ettől nem lettek nagyobbak a szigetei. A lakosok lenyűgöző iparágakat hoztak létre, és minden szegmensben csúcsminőséget állítottak elő, és Japán ma is a harmadik legnagyobb GDP-vel büszkélkedhet. Ám az embereknek nincs hova menniük, be vannak szorulva a szigeteikre. Erre az állapotra már egy évszázada az egyének úgy találják meg a választ, hogy elköltöznek. Viszont a lakosság korfája enélkül is tragikusan deformálódott. Miközben a szépkorúak igen magas életkort élnek meg, gyerekek nem nagyon születnek, a születési ráta 1,3 alatt van, vagyis a japán társadalom nem tudja önmagát reprodukálni, a fogyás egyre csak gyorsul, és hosszú távon nem lehet tudni, hogy az idősek és a dolgozók életszínvonalát hogyan lehet megtartani. Újabban Dél-Koreában is észbontóan rossz a termékenységi ráta, 0,7! Japánban már kongatják a vészharangot, de nem találják a megoldást arra, hogy 2,1—2,3 legyen a termékenységi ráta. Vajon hogyan fogja ezt túlélni a Japán társadalom?

A Föld valójában Japán kicsiben, így mindaz, ami ott felmerül, kell hogy érdekelje az országok nagy részét.

Hogyan juthat demográfiai egyensúlyba a világ?

A fenti kérdés megválaszolója valószínűleg Nobel-békedíjat kapna. A demográfiai változás ugyanis egy igen nehezen kezelhető társadalmi jelenség. Ahol nő a lakosság létszáma, ott exponenciálisan nő, ahol pedig csökken, ott exponenciálisan csökken. A világtörténelem folyamán általában vándoroltak az emberi közösségek, ha volt üres terület, oda, ha nem tudtak üres helyet találni, akkor háborúzniuk kellett sokszor a másik kiirtásáig, máskor a kiirtatásig. A világ mindig is globális volt, csak most a globális csere gyorssá vált. Annyi bizonyos, hogy ebben a kérdésben nem hallgathatunk az érzelmeinkre, de a ráció sem kínált fel eddig semmi használhatót. A Földünk véges, el kell kerülni a Szent Máté-szigeteki, a húsvét-szigeteki, de a japán, a koreai és az európai forgatókönyveket is.

Egyes gondolkodók azt hitték, hogy a háborúk hasznosak, mert egyfajta megtisztulást hoznak a lakosságban, mások azt figyelték meg, hogy a városi lakosság kb. három nemzedék elteltével romlottá válik, és akkor jöhetnek a tiszta szívű hódítók. Mára az első gondolat badarság, hiszen a mai fegyverek korában a szerencse kérdése (és egy kicsit a képzettségé is) a túlélés. Tehát az nem a darwini kiválogatódás elve, hogy ki ússza meg a hősi halottá válást. Ami pedig a városokat illeti, az emberiség egyre nagyobb része városokban él (Japánban és Dél-Koreában magasan morálisan is). Azt hiszem, hogy a háborúk okozta lakosságcsökkenés, mint a Húsvét-szigeteken, nem megfelelő megoldás, de az sem, hogy ne szülessenek gyerekek. A kommunizmusban tapasztalt újraelosztás felélesztése is talán zsákutcába vezetne, hiszen ki döntené el, hogy ki szervezze meg az újraelosztást?

És itt kellene hogy valami globális és szép megoldást vázoljak fel, de nem tudok, azaz tudnék, de az egy fantaszta álmodozása lenne. Azt hiszem, első lépésként az is jó lenne, ha minden ország a saját területére keresné a megoldást, és utána lenne érdemes nemzetközi megoldásokon gondolkodni. De mindez egyelőre távol van.