A boldogság után sóvárogva

A boldogság után sóvárogva

A gyermekvállalás örök téma. Persze nem mindegy, milyen formában köszönt a családra ez az áldás, de az minden esetben igaz: ahol él a vágy a gyermek után, ott nem válogatnak a szülővé válás módszereiben. Erről és az ezzel kapcsolatos lélekölő bonyodalmakról mesél az asszony.

— Már évek óta követem a rovatot, de az enyémhez hasonló történetet nem olvastam — mondja halkan. — Pedig meggyőződésem, hogy nálunk sem ismeretlen a béranya fogalma, noha, azt hiszem, ezt a területet még mindig nem rendezték jogilag. Persze attól még létezik ez a „szolgáltatás”, mert számtalan olyan pár van, amely álmodni sem mer a természetes úton való gyermekáldásról, így megpróbálnak minden egyebet, hogy szülők lehessenek. Sajnos én is egyike vagyok az ilyeneknek, és azért mondom ezt egyes számban, mert a kilátástalan hadakozásban végül egyedül és alulmaradtam. Pedig olyan szépnek ígérkezett az élet…

Városi munkáscsalád egyetlen gyermeke voltam. Anyám meg apám gyárban dolgoztak, és az ország széthullásáig semmilyen gondunk nem volt. A polgárháborút is aránylag normálisan vészeltük át, hála a talpraesettségüknek. Azt hiszem, még testvérem is lett volna, ha nem köszönt az országra az általános nyomor, kilátástalanság. A szüleim is vallották, hogy egy gyerek nem gyerek, de másikat nem mertek vállalni, attól tartva, hogy nem nyújthatnak két gyereknek annyit, mint egynek. És én valóban mindent megkaptam, nemcsak szeretetet, hanem anyagi biztonságot is. Egyetemre iratkoztam, és a befejezése után munkát is kaptam. Minderre apám megjegyzése csak az volt, hogy szerencsés csillagzat alatt jöttem világra.

A munkahelyemen ismertem meg a férjemet, aki már négy éve ott dolgozott. Szerencsénk volt, mert a vállalat elég sokáig ellenállt a magánosításnak, az alkalmazottakat akkor még senki sem zsákmányolta ki ész nélkül. Néhány hónap ismeretség után megbeszéltük, hogy összeházasodunk, de előbb mindketten kölcsönt vettünk fel, és úgy terveztük, amikor kész lesz a kis házunk, egybekelünk. Mindössze egy évre volt szükségünk, hogy megtarthassuk a szerény lakodalmunkat. A mi fészkünkben kezdtük meg a közös életet, és egy év múlva megszültem a kislányunkat. Átlagosan éltünk: nem volt pénzünk utazásra, nyaralásra, de volt egy összeszokott, minden próbát kiállt baráti társaságunk, így nem volt egyhangú az életünk. Szerettünk volna még egy gyereket, de nem sikerült teherbe esnem, és az orvosok megállapították, hogy többé nem szülhetek. De mi nem akartunk belenyugodni ebbe, különösen a férjem, aki egy kisfiúról álmodozott. Fontolgatva a lehetőségeket anyámnak jutott eszébe, hogy keresni kellene egy béranyát. És a barátaink segítségével találtunk is egy húszéves lányt, akit egy többgyermekes család nevelt fel, mert a szülei korán elhaltak. Egy teljesen normális környezetben élő, középiskolát végzett lányról volt szó, akiről mindenki csak jót mondott. Meglátogattuk őt, és néhány találkozó után vállalta a terhességet, természetesen megfelelő anyagi juttatás ellenében. Mivel ez nem volt legális, nem kötöttünk semmiféle szerződést, hiszen a közös érdek összetartott bennünket. Az már más kérdés, hogy a szándék nem mindkét fél részéről volt őszinte.

Amíg a terhesség tartott, a férjem és én mindennel elhalmoztuk a lányt, rendszeresen vittük orvosi vizsgálatokra, ügyeltünk a táplálkozására, egyszóval izgulva és szeretettel vártuk az új jövevényt, akiről már azt is tudtuk, hogy fiú lesz. Nagyon szomorú voltam, amikor megtudtam, hogy nem szülhetek többet, viszont a béranya csillapította a boldogság iránti sóvárgásomat. De nem sokáig. Amikor megindult a szülés, ott voltunk mellette a férjemmel. És a kislányunk is tudta, hogy „veszünk neki egy kisöcsit”. A szülés rendben haladt, majd kihoztuk őket a kórházból. Úgy szólt a megállapodás, hogy a lány a gyermekágyat nálunk fekszi majd ki, hogy segíteni tudjak neki. De nem akart hozzánk jönni, hanem a családhoz ment, ahol felnőtt. Kénytelenek voltunk elfogadni a feltételeket, mert azt is előre megbeszéltük, hogy a szoptatás miatt hat hétig ő is a baba mellett lesz. De minden a visszájára fordult. Két nap múlva ugyanis azt mondta, többet ne menjek hozzájuk, a nevelőanyja meg a húga majd segítenek neki, és meggondolta magát, megtartja a babát. Kétségbe voltunk esve, és hiába könyörögtünk, hajthatatlan maradt. Hivatalosan senkihez sem fordulhattunk, semmiféle apasági és egyéb teszt nem segíthetett rajtunk. Múltak a napok, hetek anélkül, hogy bármit tudtunk volna tenni a gyermekünkért. Közben szinte észre sem vettem, hogy a férjem egyre többet jár a fiunkhoz. A gyerek még egyéves sem volt, amikor a párom bejelentette, hogy elválunk, mert ő fel akarja nevelni a kicsit. Ekkor már nekem is világos volt, hogy mi gyereket akartunk, a béranya pedig férjet — a baba által. Továbbra is a boldogság után sóvárogva éltem az életemet, és teszem ezt már hetedik éve. A fiunk most jár első osztályba, de nem tudja, ki az édesanyja. Még nem döntöttem el, mit teszek, azt viszont tudom, hogy elmondom neki az igazságot egyszer…

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A boldogság után sóvárogva
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.07.11.
  • LXXIV. évfolyam 27. szám
A boldogság után sóvárogva
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.07.04.
  • LXXIV. évfolyam 26. szám
Facebook

Támogatóink