Gondolatok Hódmezővásárhely Polgármesteri Hivatalának levele nyomán
Hódmezővásárhelyen még sohasem jártam. Pedig szeretem ezt a várost a nagyszerű vezetőségével és szorgos népével, akik a gyászos december 5-ei népszavazás után lépést tettek, hogy újra összekössék a magyart a magyarral. Akár díszpolgárként is. Mert egyazon lelkek vagyunk, még ha ,,maradandó élményként” nem tisztázhatjuk is életünket az anyaországon kívül. Mert nehéz, kimondottan nehéz a kisebbségi sors. Tartozni kell lombhullatás előtt a fához, mondjuk: az Alföld vén akácához; érezni a kötődést az ághoz, a törzshöz, a gyökerekhez. Hányszor átéreztem: sok milliónyiként zöldellünk a fán, és gyökérzetünk egy talajba kapaszkodik. Az államalapító királyunkéba, a még korábbi vérszerződés színterére, amelyet a XX. század szaggatott szét.
Természetes volt, hogy férjemmel jelentkeztünk a hódmezővásárhelyiek mozgalmára, melyet akkortájt nemzettársunk, dr. Grezsa István indított. Így lettünk rövid időn belül 2005 májusában Hódmezővásárhely díszpolgárai. Megtisztelve éreztük magunkat, hogy összetartozásunkat nemcsak a magyar igazolvány jelképezi, hanem számon tart bennünket a nagy hagyományokkal rendelkező patinás város - Hódmezővásárhely. Most már az övéi is vagyunk - nemcsak az Istené -, és tarsolyunkban egyelőre őrizzük gondviselésüket és szeretetüket.
A napokban férjemmel levelet kaptunk Hódmezővásárhely Polgármesteri Hivatalától, pontosabban dr. Lázár János polgármestertől és országgyűlési képviselőtől, valamint a város alpolgármestereitől: dr. Kószó Pétertől, Csorba Mihálytól és Almási Istvántól. Levelükben többek között ezt írják: ,,Amikor Államalapító Királyunk elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy maradandó templomot, mi folytatva rendelkezését, ezer év után egy közös, virtuális templomot építettünk a határainkon kívül rekedt, illetve hontalanná vált nemzettestvéreink számára, hogy benne Isten és a világ előtt az oltárnál, illetve az Úr asztalánál lélekben együtt lehessünk.”
Küldtek még ez évi kulturális programajánlót és a Csongrád megyei város képes bemutatkozását, hogy még közelebb érezzük magunkat a ,,polgártársaik"-hoz. A levelükkel, az éber tekintetükkel mi is látni véljük, hogy az anyaországgal mintha a bizalmatlanság fala leomolna, ,,amelynek köveiből újra építhetjük nemzeti összetartozásunk lelki templomát”.
És írom mindezt Bánát földjéről, ahol emlékezetem óta a beolvadás, a magyarság önemésztő és önpusztító bánata lebeg. És írom mindezt Szajánból, Nagykikinda tőszomszédságából, ahol a magyar szó kincs, ahol a felnövő magyar generációkat már magyar nyelvű középfokú oktatás nem várja, ahol ősatyáink házaiba, azokba a vert falúakba, pár éve menekültek költöztek, akik mit sem tudnak/tudtak arról, mi fán terem - mondjuk - Mátyás király bölcsessége, Kölcsey Himnusza, a szurkos föld igaza, az artézi kút friss vize, a bánsági rónaság felett suhanó fuvallatok, amelyek egészen Erdélyből érkeznek...
Valahogy szeretném elfelejteni a december 5-ei népszavazást, de nehezen megy. Mégis a lelki értelemben vett díszpolgárságom Hódmezővásárhelyt arra is jogosít, hogy nagyobb felelősség vállalásával forduljak a bánáti jövő felé - legalább még ezer évig kulcsolhassuk össze Bánátban a kezünket imára, az összetartozásunk lelki templomában.