K. Debreceni Mihály, az M1 kárpátaljai tudósítója testközelből éli meg és dokumentálja a háború mindennapjait. Határozott véleménye van arról, mit gondolnak a háborúról a kárpátaljai magyarok — hiszen az ő életükről, mindennapjaikról tudósít nap mint nap. Maga is megélt már éles helyzeteket. Véleménye szerint a magyarok is érzik már a közvetlen veszélyt, ami eddig kevésbé volt jellemző a kárpátaljai térségre.

Háborús mindennapok Kárpátalján, emberi történetek a frontvonal árnyékában. A harcok nemcsak az országokat, de a lelkeket is feldúlják — mondja K. Debreceni Mihály, a magyar közmédia tudósítója, haditudósító és dokumentumfilmes. Az orosz—ukrán háború kitörése óta saját szemével látja azt, amiről mi csak a hírekből értesülünk. Egyúttal hisz abban, hogy a kárpátaljai közösség képes lesz majd arra, hogy újjáépítse az életét. Riportjaiban a félelem mögött mindig ott a remény: hogy egyszer újra béke lesz, és az emberek visszatérhetnek a szülőföldjükre.

* Hogyan változott meg benned a háborúról alkotott kép azóta, hogy a saját szemeddel látod és dokumentálod? Mi az, amit az ember sosem tud átadni képekkel vagy szavakkal?

— A legeslegrosszabb dolog egy háborús helyzetben, hogy az emberben minden megváltozik. Abban a pillanatban, hogy kitör, nemcsak lelkileg érzed magad letörve, hanem fizikai tünetek is jelentkeznek. Az agy nem tudja feldolgozni, hogy ez megtörténhet a XXI. században: olyan gyomorgörcsöt érzel, amely a feldolgozhatatlan lelki teherből fakad. Rádöbbensz, hogy ez valóban háború, és nem tudod, mikor lesz vége. Ez egy felfoghatatlan érzés, de emberek vagyunk, és emiatt alakul ki bennünk ez a borzalmas kilátástalanság: nem tudjuk, mi lesz holnap, és amit eddig felépítettünk, az egyik pillanatról a másikra eltűnhet. Ráadásul most olyan méretekről beszélünk, amilyenek a II. világháború óta nem voltak Európában. Ez már nem egy kis lokális konfliktus — pedig 2014-ben még meg lehetett volna akadályozni, csak úgy tűnik, a nagyhatalmak nem akarták. A háború szele már a kárpátaljai magyarságot is elérte: sokan elmenekültek, kényszerből hagyták el otthonukat a sorozások és a megélhetési gondok miatt. Most pedig fizikailag is érzékelhető a veszély: egyre gyakrabban repülnek be rakéták, még ha sokszor nem is csapódnak be Kárpátalja területén. Legutóbb például három rakéta is áthaladt a térség felett, Lemberg irányába. Augusztusban pedig a munkácsi Flex gyárat érte találat, amikor két, hangsebességgel haladó rakéta csapódott be. Akkor érintette meg igazán a kárpátaljai magyarságot a háború szele: akik addig nem vették komolyan a légiriadókat, azok azóta félnek, különösen a gyerekek, akik közül sokan sokkos állapotba kerültek.

* Mennyire romlott a Kárpátalján élő magyar közösség helyzete az orosz—ukrán háború kitörése óta?

— Intézményi szinten a kárpátaljai magyarság helyzete nem romlott, sőt, számos területen erősödött. A közösség összetartása, valamint az anyaország jelentős támogatása segített megőrizni az iskolákat, kulturális és egészségügyi intézményeket. Fontos siker, hogy a beregszászi Rákóczi Főiskola mostantól egyetemként működhet. Az oktatás működését az is segíti, hogy a tanárok mentesülnek a katonai mozgósítás alól. A mindennapi élet viszont sokkal nehezebb. A háború rengeteg családot szakított szét — sokan évek óta nem látták egymást, mert a férfiak bujkálnak vagy elmenekültek, hogy elkerüljék a sorozást. A kényszersorozások brutális méreteket öltöttek: a hadkiegészítők razziáznak, lezárnak városrészeket, huszonöt és hatvan év közötti férfiakat visznek el. Elterjedt a korrupció is: konkrét tarifák alakultak ki. Ha az utcán elfognak, 500—1000 dollárért engednek el. Ha már a buszba tuszkoltak, 1000—2000 dollárt kérnek. Ha pedig bevittek a hadkiegészítő központba, akár 10 000 dollárt is kell fizetni a szabadulásért. Ez valójában szervezett váltságdíjszedés, a jogállamiság teljes hiányával. Európa mindezt tétlenül szemléli, miközben Kárpátalján naponta történnek emberrablások és visszaélések, és a hétköznapi emberek pénz vagy kapcsolatok nélkül teljesen kiszolgáltatottak. Viszik őket a húsdarálóba.

* Hogyan szemlélik ma a kárpátaljai magyarok a nagypolitikai játszmákat? Mi a véleményük Zelenszkijről és Putyinról?

— Őszintén szólva az egyszerű embereket már egyáltalán nem érdekli ez az egész történet. Belefáradtak abba, hogy állandóan a nagypolitikáról beszélnek, hogy Zelenszkij és Putyin „sakkjátszmáját” kell figyelniük. Csak élni szeretnének végre, visszakapni azt az életet, amely a háború előtt volt. Kárpátalján semmiféle „zelenszkijizmus” vagy „putyinizmus” nincs. Természetesen akadnak, akik valamelyik oldalhoz tartoznak — nyíltan vagy titokban —, de ez az átlagembereket hidegen hagyja. A legtöbben csak azt várják, hogy vége legyen ennek a borzalomnak. Az emberek mára teljesen apolitikussá váltak. Ami pedig az elnök támogatottságát illeti, a közvélemény-kutatásokról Churchill szavaival élve: annak a statisztikának hiszek, amelyet én magam hamisítottam.

* Az M1 kárpátaljai tudósítójaként, illetve haditudósítóként bőven volt részed meredek helyzetekben. Mi az, amit sohasem fogsz elfelejteni?

— Amit soha nem fogok elfelejteni, az az, amikor Kijevet körbevették az orosz katonák, és kitört a háború. Több százezer ember próbált elmenekülni a fővárosból — igazi exodus volt. Mi is menekülni próbáltunk, és az az út, amelyet normális esetben 10 óra alatt meg lehet tenni Kárpátaljáig, akkor több mint 25 órán át tartott. Folyamatos volt a bizonytalanság: nem tudtuk, kijutunk-e élve, mikor és hol csapódik be egy bomba, vagy ér-e bennünket rakétatámadás útközben. Amikor elindultunk Kijevből, valóban az volt az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban bármi megtörténhet. Úgy jutottunk ki a zsitomiri autópályára, hogy néhány órával utánunk már felrobbantottak egy hidat rakétával — a híd több autóra is ráomlott. Döbbenetes volt. Láttuk, ahogy az utakat már elkezdték ásni, tankok jöttek velünk szemben, katonai járművek és rakétarendszerek vonultak mindenfelé. Az egész olyan volt, mintha egy háborús filmből, a Jó reggelt, Vietnam! világából léptünk volna ki. Amikor Nyugat-Ukrajnába értünk, újabb megpróbáltatások vártak. Több 10 kilométeres sorok álltak az ellenőrző pontoknál, ahol mindenkit tüzetesen átvizsgáltak. Szinte minden faluban volt egy ilyen pont, melyet a helyiek működtettek — afféle szedett-vedett, falusi, önszerveződő brigádok, melyeknél fegyver is volt. Velük kellett beszélni, magyarázkodni, hogy kik vagyunk, hogy nem ellenségek, hanem újságírók. Mostanra azonban minden állami irányítás alatt működik. Minden nagyobb régióban hivatalos ellenőrző pontokat állítottak fel, ahol katonák, rendőrök, határőrök és hadkiegészítősök dolgoznak. A sorban állás ma is mindennapos: például Kárpátalján, ha valaki Ungvárról Nagyszőlősre utazik, legalább három ilyen ponton kell áthaladnia, ahol mindenkit alaposan átnéznek.

* Számos tudósítás, riport, dokumentumfilm fűződik hozzád. A Szögesdrótok volt az utolsó rövidfilmed. Ha egyszer végre véget ér a háború, mely témákhoz szeretnél majd visszatérni?

— Arról szeretnék forgatni, hogy megmaradtunk és gyarapodunk — hogy ez a közösség él, jól van, és talpra áll. Arról, hogy visszatérnek a magyarok — sőt, nemcsak a magyarok, hanem általában a kárpátaljai emberek — a szülőföldjükre, és ott folytatják, ahol három és fél évvel ezelőtt abbahagyták. Az újjáépítésről szeretnék beszélni: nem annyira az épületekről, hiszen Kárpátalján nincsenek jelentős háborús károk, hanem az élet újjáépítéséről. Pozitív történeteket szeretnék bemutatni arról, hogy igenis van lehetőség az újrakezdésre.

* Mit tanított neked a háború az emberi életről, a félelemről, a bátorságról vagy a hitről? Hogyan változtatott meg téged emberileg és szakmailag?

— Talán megkeményített bennünket ez az egész helyzet, mert nap mint nap azzal foglalkozunk a kollégáimmal, hogy mi lesz — el lehet-e indulni valahova, vagy sem. A legfontosabb, hogy mindenkinek meglegyen a biztonsága és a biztonságérzete, és senkit ne sodorjunk veszélybe. Gondolok itt azokra a kollégákra is, akiknek nincs védettségük, ezért fölöslegesen nem érdemes kockáztatni. Megtanultuk, hogy bármikor bekövetkezhet a legkiszámíthatatlanabb dolog is, és erre mindig fel kell készülni. Én sem gondoltam volna, hogy ez a háború valóban ki fog törni — egyik pillanatról a másikra történt meg, és bele kellett állni, alkalmazkodni kellett. Fontos volt, hogy hitelesen és felelősen dolgozzunk, úgy, hogy senkinek ne essen bántódása. Lehetünk kritikusak, de a riportjainkban és az anyagainkban továbbra is a kárpátaljai magyar emberek mindennapjait mutatjuk be. Aki tud a sorok között olvasni, az érzi: virágnyelven ugyan, de mindig ott van a vágy a békére, és az a kimondatlan üzenet, hogy mindenkinek elege van már ebből a borzalmas helyzetből.