A béke hídépítője

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

A béke hídépítője

Fényképezte: Szabó AttilaPancsován született egy magyarnémet katolikus, vagy ahogy ő fogalmazott, egy multietnikus és toleráns családban, december 10-én. Azon a napon, amelyet 1950 óta az Emberi Jogok Világnapjaként tartunk számon. Valószínű, hogy amikor szülei a bölcsőjét ringatták, még n...

Fényképezte: Szabó Attila

Pancsován született egy magyarnémet katolikus, vagy ahogy ő fogalmazott, egy multietnikus és toleráns családban, december 10-én. Azon a napon, amelyet 1950 óta az Emberi Jogok Világnapjaként tartunk számon. Valószínű, hogy amikor szülei a bölcsőjét ringatták, még nem látták e két dátum összecsengésének jövőbeni értelmét. Sőt sokáig talán maga Anna sem, hiszen teljesen más pályán próbált érvényesülni, angol-német szakos fordítóként és könyvtárosként dolgozott az újvidéki Neimar építővállalatban. Aztán jött a polgárháború és a kilátástalan kényszerszabadság. Munkatársa, Béres Károly, aki hasonló sorsra jutott (s aki akkor a református egyház világi elnöke volt), nem tudta ölbe tett kezekkel nézni a körülötte zajló eseményeket, s úgy érezte, hogy a béke helyreállításában valamiképp neki is, mint mindannyiunknak, részt kell venni. Annával közösen vetették meg 1992-ben az újvidéki Ökumenikus Szeretetszolgálat alapjait, s kezdték meg a munkát. Az évek során nagyon sok külföldi humanitárius szervezettel felvették a kapcsolatot, közülük az egyik, a Svájci Protestáns Egyházak Segélyszervezete (HEKS) Annát a Béke Nobel-díj idei jelöltjeinek listájára javasolta.
* Június 29-én hivatalosan is értesítették, hogy a Béke Nobel-díj várományosai között van. Meglepte a hír?
- Nem, hiszen tudomásom volt arról, hogy a HEKS engem is nominált, egyetértésben a szeretetszolgálattal, amelytől értékelést és életrajzot is kértek rólam. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a hosszadalmas eljárás során a nevem bekerült a ,,szűkebb körbe, vagyis hogy bejutottam ezer nő közé, akik mind-mind békeharcosok valahol a világban, mint jómagam. Örülök annak is, hogy rajtam kívül Szerbia és Montenegróból még öt nőt ért ugyanez a megtiszteltetés (Gordana Savint, Sonja Biserkot, Janja Beèet, Fakmira Fekat és Staša Žajoviæet). Úgy gondolom, hogy ennek a díjnak kollektív értéke is van, vagyis, hogy a szeretetszolgálatban együtt dolgozó összes önkéntes áldozatkész és alázatos munkájának a megbecsülését is magában foglalja. Hiszen minden programunkat csapatmunkával valósítottunk meg. Az sem titok, hogy ennek a csapatnak a 80 százalékát ötven-hatvan év közötti nők alkotják, ami számomra még nagyobb elégtételt nyújt. Mindez azt bizonyítja, hogy soha sem késő új életet kezdeni, s hogy az úgynevezett öregek sem elég idősek ahhoz, hogy ne tudjanak kis lépéseket tenni a béke megteremtésében. Hogy új energiával feltöltődve körülnézzenek maguk körül, meglássák az ínségben szenvedőket, s önzetlenül segítsenek is rajtuk. Az ember mindig több és más is lehet, mint aminek hiszi és képzeli magát, csak rejtett tartalékerejét kell mozgósítania.
* Azért mégsem lehetett könnyű a semmiből csodát teremteni 1992-ben! Sohasem kerítette hatalmába a félelem, az elkeseredettség?
- Gondolkodás nélkül Béres Károly mellé álltam. Kihívás volt ez számomra. Igaz, hogy nagyon sok kellemetlen élményt és tapasztalatot szereztünk az évek során a hatósági szervek (vámhivatal, rendőrség) részéről, de soha sem féltünk. Hittünk a munkánkban és önmagunkban, abban, hogy amit cselekszünk, az jó, s ez erőt adott a küzdelemhez, a kitartáshoz. Azt is tudtuk, hogy szervezetünk egyedülálló és példaértékű, és hogy tevékenységünkkel bebizonyítjuk a világ előtt: Szerbiának van egy másik arculata is. Igenis élnek közöttünk toleráns és segítőkész emberek! Munkánk során új értékeket mutattunk fel. A gyűlölködés és agresszivitás helyett látható jeleit adtuk annak, hogyan lehet az igazságot, a szeretetet, a békét szolgálni. Nagyon vigyáztunk arra, hogy minden megmozdulásunkkal az emberi jogokat és méltóságot támasszuk alá. Ugyanakkor megmutattuk, milyen fontos munkát fejthet ki egy civil szervezet, milyen nélkülözhetetlenek a volontőrök, akik a bázist képviselik - azokat szólaltatják meg, akiknek a hangja, panasza különben nem érne el senki füléhez sem.
* Nagyon sok humanitárius programot valósítottak meg: népkonyhát létesítettek, a menekültek ellátásáról gondoskodtak, gyógyszert és más egészségügyi kelléket szereztek be, élelmiszercsomagokat osztottak, a hátrányos helyzetű gyermekeknek játszótáborokat és alkotóműhelyeket, a fiataloknak és a nőknek továbbképzéseket, ismeretterjesztő előadásokat szerveztek... Mindebből mi maradt meg mára?
- Humanitárius programjaink immár nincsenek. Jóllehet egyikre-másikra még szükség lenne, mivel azonban elmúlt a krízishelyzet, a közvetlen háborús veszély, külföldi donátoraink megszüntették az adományozást, más égtájak felé fordultak. Ami bizonyos szemszögből érthető is. A mi gazdasági helyzetünk koránt sem hasonlítható össze például a cunami áldozatainak helyzetével. Ugyanakkor azt is megtapasztaltuk, hogy a közvetlen emberbaráti segélyezés hosszú távon nem tesz jót az embereknek, mert passzívvá neveli őket. A mi (köz)érdekünk pedig az, hogy az embereket arra tanítsuk meg, hogyan találják fel magukat az adott társadalmi-gazdasági-politikai helyzetben is. Így hát 95-től a népjóléti programokra helyezzük a hangsúlyt, s azokat szorgalmazzuk ma is. Ezek keretében az úgynevezett peremcsoportok (romák, fogyatékosok, hátrányos helyzetű nők és gyermekek, idősek, betegek) támogatására figyeltünk oda. Ugyanakkor igyekeztünk életképessé tenni más civil szervezeteket (például nőegyleteket), amelyek nem jártasak még a szponzorok megtalálásában, de általunk és széles körű kapcsolataink, valamint ismeretségeink révén megvalósíthatták létfontosságú kis programjaikat. Eddig 260 ilyen mini projektumot keltettünk életre, s lettünk partnerei valamely kisebb méretű, s más profilú civil szervezetnek, mint amilyen mi vagyunk. Ezt nagyon bátorítónak és fontosnak tartom a jövőnket illetően.
* De mégis minden programhoz pénz kell, s elhangzott többször is, hogy az adományozók lassan mind visszahúzódnak. Hogyan tovább akkor?
- Én derűlátó vagyok több okból kifolyólag is. Először is azért, mert sikerült nagyon ügyes és talpraesett, rugalmas fiatal munkatársakat becserkésznünk, akik bizonyára képesek lesznek új látószögből felmérni eddigi munkánkat, megerősíteni, ami jó volt eddig, s átlépni azt, ami akadályoz a továbbhaladásban. Másodszor azért, mert a szeretetszolgálat az évek során a folyamatos és állandó munkával olyan minőséget mutatott fel, hogy együttműködő partnereink (pl. a CARDS és az EIDHR) feltétlen bizalmát élvezhetjük. Harmadszor pedig azért, mert mindig és mindenütt ténylegesen az emberi jogokért és a demokráciáért harcoltunk, aminek előbb vagy utóbb beérik a gyümölcse. Sajnos most még ott tartunk, hogy az államapparátus inkább fél tőlük, mintsem támogatná a civil szervezeteket, de ha országunk az Európai Unió felé akar közeledni, akkor e téren is változtatni kell a magatartásán. Nyugaton mindenütt az állami vagy a helyi önkormányzati költségvetésből támogatják a civil szervezeteket, mert belátták, hogy sokkal szorosabb kapcsolatban állnak a szavazópolgárokkal, mint a hivatalos intézmények. Nálunk az a helyzet, hogy egy-egy civil szervezet 95 százalékban külföldi segélyalapok pénzeszközeit használja fel a működéséhez, s mindössze 5 százalék a helyi önkormányzatoktól vagy szponzoroktól kapott anyagi támogatása. Hát ez semmiképp sem helyes. Elszomorító, de tény, hogy mi 10-12 évet késünk a világban végbemenő változásokhoz képest. Összehasonlításképpen hadd említsem meg, hogy a magyarországi ökumenikus szeretetszolgálat ugyanakkor alakult meg, mint a miénk, s már ott tart, hogy költségvetésének 90 százalékát az állam fedezi. Ha nálunk is megtörténik a társadalmi átalakulás, ha nagyobb lendületet vesz a privatizáció, s az állam is nyitottá válik a civil szervezetek iránt, akkor talán pótolhatjuk ezt a lemaradást. Már öt éve emlegetik a civil szervezetekről szóló törvénymódosítást (ami meghatározná jogi és anyagi státusunkat is), de valahogy mindig elmarad. Igaz, hogy olykor-olykor kiírnak egy-egy pályázatot, de ezek lebonyolítása sem nyilvános, amolyan sógor-koma-jó barát alapon történik meg az erre szánt pénzeszközök elosztása.
* A munka, amit eddig végzett, nagyon sok lemondással járt...
- Szerencsére a családom mindig mellettem állt, és soha sem kérdőjelezte meg munkám értelmét. Sokat köszönhetek a férjemnek is, aki végtelen türelemmel és bizalommal volt mindig irántam. És hálát adok az Istennek is, hogy a szeretetszolgálathoz irányította utamat, mert a szervezet erősödésével együtt jómagam is erősödtem. Pozitív energiával töltődtem fel, s így válhattam az emberek közötti szeretet és megbékélés hídépítőjévé.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A béke hídépítője
Riport
A béke hídépítője
Nemzetpolitika
Facebook

Támogatóink