Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből

Az édes élet érdekelt engem, ahogyan Anita Ekberg odatartja valószínűtlenül hosszú szájának csücskét Marcello Mastroianninak a Trevi-kútban. Vagy előtte. Ez olyan eldönthetetlen volt, se kint, se bent. A Trevi-kútról egyébként az első fotó, melyet életemben láttam, egy magára adó vörös hajú nőt ábrázolt. Mindig is szerette volna, ha a nyomában haladok, van bennem sikk és grácia.

Ülök például a Trevi-kút szélén.

Finom mozdulattal tartom szorosan a testem mellett a bőrtáskám, mely elég nagy, de még nem túlzás. Nem hippis. (Na, jól néznénk ki, anyukám — szinte hallom a vörös hajú démon kiáltását, aki ugyanabban az évben született, mint Castiglione László, aki ugyan nem festette vörösre a haját és bizonyára nem is volt kecses, viszont őt is érdekelte az ókor és Róma (maradjunk ennyiben) — jól is néznénk ki, mint az a sok szerencsétlen Mária-frizurás nő a lapos szandáljában és a farát verdeső koszos táskájával.)

A csók, melynek lehetőségét Anita Ekberg felajánlotta Marcellónak volt olyan izgalmas, mint a hatalmas testű Neptunus, az ágaskodó lovak, a kékes-zölden hullámzó víz és a póz, a megfelelő testtartás meglelése, az egyensúly, a nadrág színével harmonizáló, a finom szabású kabátka gallérja mögül kikandikáló kendő. Természetesen selyem.

Ilyen családi előzmények után senki sem föltételezte rólam, hogy elhajlok balra. Döbbenten szemlélték a változásokat, pulóverem hosszan lelógó ujját és elvakultásggal párosult butaságomat, amely nem engedte látni, hogy a rendszer kedvezményezettjeinek leginkább önmaguk felé hajlik a karja. Szinte szentek voltak és maradtak.

Mária-frizurát tán nem akarsz?! — sikoltott fel a vörös hajú nő, miután átvetettem a vállamon a kezembe nyomott gyönyörű táskát, mellyel kilógtam ugyan a tarisznyák közül, de ha átvetettem, akkor még éppen elment. Belesimulhattam a tájba, tátott szájjal hallgatva a telepi művelődési házban tartott közepesen rossz előadásokat különféle kultikus filmekről.

Senki nem mondta azt, hogy csakis a saját erődből építkezhetsz, hogy a dolgok jobbra fordulását csakis saját tartalékaid mozgósításától várhatod.  Fellini persze mondta. Szerintem annak a vörös hajú nőnek is szólhatott, aki ott ül a Trevi-kút finoman szemcsés szélén.

Ülök például a Trevi-kút szélén.

Ez életem filmje, lepörög előttem kislánykorom minden napján, amikortól először látom a fényképet. Ilyennek képzelem az életet, a felnőttlétet. Később gyönyörűséges fekete ruhában képzelem, hosszú szőke hajam a kút permetétől, a fröccsenő vízcsöppektől súlyosan várja a tudást, az élet tudását, az édes élet, a szigorú, a sikkes élet, a gráciával teli mozdulatoktól terhes és mégis könnyed élet, a kemény, robotoló munkában eltelő élet tudását. Hogy mitől jó élni.

Aztán hosszú évekre eltűnik mindez. Nem gondolok a Trevi-kútra. Azt hiszik, akik magyarázzák, értik Fellinit. Én is azt hiszem, hogy értik. Pedig mindvégig csak az a vörös hajú nő értette, aki a kezembe adta a fényképet, miután előhívatta, és rámutatott a hatalmas, erőtől duzzadó, istenséget, lovakat formázó kőtömegre. Az édes élet című filmet nem hinném, hogy élvezettel nézte volna végig. De erre nem is volt szüksége.

Mégis: mitől jó élni?

Közelítettem ezt a kérdést, mint mindenki, aki velem egyazon rendszerben formálódott emberré, balról. Megtudtam, amit megtudhattam. Aztán lassan, nagyon lassan megálltam. Nem magamtól álltam meg, mint ahogyan azt szeretném, hanem Márai Sándor állított meg, terelt vissza, vetett lasszót. Hallgatagon ültem a szoba közepén, a sorra kihuzigált fiókokból, mint megannyi bányából megszerzett kincs, fényképek hevertek körülöttem.

Múltak az évek, évtizedekké kövéredtek, súlyosodtak, nehezültek.

Néha eszembe jutott, hogy az élet olyan, mint a pillanat, amikor Anita Ekberg odanyújtja a száját, egy csók lehetőségét villantva meg, Marcello Mastroianninak a Trevi-kútban. Vagy előtte. Ez olyan eldönthetetlen, se kint, se bent.

Az sohasem jutott eszembe, hogy a család, amelyik fölnevelt, a magáénak tudott, élményekkel látott el, és ilyesféle fotókkal, türelmesen várt rám, hogy visszatérjek, megérkezzem, akár egy római élet-zarándok.

Aztán amikor eszembe jutott, az olyan érzés volt, mint egy gyönyörűséges szökőkútból permetező vízcseppek frissítő, simogató érintése.