A Tanyaszínház a legjobb gyakorlópálya

A Tanyaszínház a legjobb gyakorlópálya

Magyar Attila, mindenki Öcsije, a Tanyaszínház vezetője Kavillón, a harangtorony árnyékában vár bennünket. Néhány méterre tőlünk javában folynak az idei előadás, az Y elágazás próbái. Gyenes Ildikó izzasztja a fiatalokat, a koreográfiát gyakorolják Puskás Zoltán, azaz a rendező figyelő szemei előtt. Hamarosan bemutató, aztán traktorra szállnak, s indul a turné.

Felhős, hűvös napunk van, amit a színészek valószínűleg nem bánnak, hiszen nem lehet könnyű a tűző napon próbálni. A Tanyaszínház tavalyi előadása, a Péz, hova mész? a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról igen szép eredménnyel tért haza, a fődíjat hozta el.

— Nagyon büszkén vettem át ezt az elismerést a csapat nevében. Hazafelé számolgattam is, hogy tíz év alatt ez a harmadik díjunk, az elmúlt hat évben pedig a második. Az Ilija prófétával is fődíjat nyertünk Kisvárdán, s amikor a zenés kategóriát is bevezették, a Falu rossza című produkció is elismerésben részesült. Ez azért nagy szó, mert profi színházak szemléjéről beszélünk, mi pedig főiskolásokból és fiatal amatőrökből verbuvált kis csapat vagyunk. Viszont annál lelkesebben és ügyesebben dolgozunk, amit a szakemberek is díjaznak. Profik dolgoznak velünk, a Tanyaszínház a főiskolások óvodája. A tagjaink aztán mennek az iskolába, onnan pedig bele az életbe, azaz a színházakba. A legjobb gyakorlópálya.


A szerző felvételei

* Az akadémisták és a profik mellett néhány éve amatőr színészek is csatlakoznak a csapathoz.

— Ez egy nagyon jó dolog. A KSZV-ről, a Vajdasági Amatőr Színjátszó Találkozóról is érkeznek hozzánk, aminek szerintem mindenki nagyon örül. Nekik egy hatalmas tapasztalat, nekünk pedig azért jó, mert nem válunk belterjessé. Ütközhetnek a szemléletek.

* Az idei előadás egy ősbemutató lesz. Lénárd Róbert írta a szöveget.

— Sokat beszélgettünk, hogy mi legyen az idei darab, végül ebben állapodtunk meg. A témája a mai generáció, ez egy izgalmas terület, hiszen én negyvenkilenc évesen, gyermeklelkű emberként is látom a különbségeket. Azt, hogy a mai húszévesek hogyan élnek, hogyan léteznek a világban, hogyan élik meg mindennapjaikat. Szerintem ezt nagyon fontos megmutatni.

* Öcsi, meséld el nekem a kedvenc „tanyás” történetedet!

— Rengeteg ilyen van. 1985-ben Kovács Frigyes és Soltis Lajos eljöttek a szüleimhez, s azt mondták, hogy kell nekik egy szőke, kék szemű kisgyerek az Apám, a szocialista kulák című darabhoz, és megkérdezték, elengednének-e engem egy kicsit tanyaszínházazni, hiszen szőke vagyok, kék szemű, és kölyök. Elengedtek. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy na, lőttek a strandolásnak. Biciklivel mentem ki. Karikáztam a poros úton, civilizáció sehol, igencsak féltem. Jobbról-balról földek és kutyák. Amikor megláttam a falu elejét, a villanytrafót, annyira megörültem, mint addig talán még semminek. Tizenöt éves voltam ekkor. Elmesélek még egy meghatározó élményt, mely frissebb. Az a pillanat, amikor ez a fejünk fölött levő harang megkondult, az atya megszentelte ezt a felújított udvart, s azt éreztem, hogy amit megálmodtunk, az hellyel-közzel megvalósult, és nyugodt szívvel mehetek majd nyugdíjba.

* Azért ezt csak nem tervezed a közeljövőben…

— Dehogy tervezem. Szerintem én itt fogok meghalni. Valójában ez egy összetett munkakör, mert igazgató, elnök, főkoordinátor, szervező és portás is vagyok egyszerre.

* Melyik leginkább?

— Úgy szoktam fogalmazni, hogy elöl töröm a jeget, hátul pedig összesöprök utánuk.

* Sok minden felépült. Vendégszobák, harangtorony, múzeum, konyha, kiskocsma, nézőtéri torony. Mi az, amin még dolgozni kell?

— A jelentősebb munkálatokat befejeztük. A menyasszonyi ruhára most kerül fel a csipke. Virágoskertet csinosítani, házszegélyt kijavítani. Szeretném sötétebb cserepekből kiírni a tetőre, hogy Tanyaszínház, hogy a repülőből is látni lehessen. Akarok egy pingpongasztalt, és készítünk egy 3 x 3-as sakktáblát a fafaragókkal. Most kezdjük belakni a teret, most kezd élni, amit felépítettünk. Az ebédlőben lesz még egy gyönyörű kemence, s az új évet itt szeretném bevárni egy pohár pezsgővel a kezemben a kemence mellett. Azért álmodtuk ezt meg, mert amikor az ember vendégségben van valahol, néhány nap után már láb alatt van. Itt most mi is bárkit szívesen látunk.

* Ha nem a Tanyaszínház szervezése vagy az Újvidéki Színház deszkái, akkor mi foglal le leginkább?

— Ha van időm, akkor természetesen a családom, a magánélet a legfontosabb számomra, valamint a kiskertem. Szeretem a szép kerteket. Itt, Kavillón is sok növényt ültettem, a Nyihogó mellett például néhány év múlva kivi és szőlő fog teremni.

* Azon nem gondolkoztál, hogy újra a Tanyaszínház színpadára állj színészként is?

— Hogy őszinte legyek, az elmúlt években kétszer is volt róla szó, de nem tudtam elvállalni. 1994-ben a Két úr szolgája című előadásban játszottam, ami a gyakorlatban a következőképp alakult: egész nap szerveztem, visszaértem a kocsival, kiestem, kértem egy dupla kávét, és játszottam a főszerepet. Csakhogy akkor huszonéves voltam. Most ez bonyolultabbnak tűnik, viszont valahol a lelkem mélyén én is csak egy színész vagyok, egy bohóc, ezért előfordulhat, hogy egyszer még itt is színpadra állok.

* A bemutató után indul a turné. Rengeteg helyre eljuttok, viszont sok falu kimarad. Mi alapján választjátok ki, hogy egy-egy évben hol léptek fel?

— Ez egy jó kérdés. Évek óta ez a legnagyobb logisztikai kihívás számomra. Az útirány összeállítása. Nem egyszerű a történet, mert több szempontot kell figyelembe venni. Egyrészt azt, hogy hol nem jártunk még soha, vagy hol jártunk régen, másrészt azt is, hogy hol tudnak bennünket megfelelő feltételekkel fogadni. Ezt a huszon-egynéhány előadást pedig egymás mellé kell „varrni”, hiszen traktorral közlekedünk, nem helikopterrel. Sokszor ott akad meg a történet, hogy csak a kérdést kapjuk meg valakitől, hogy az ő falujába miért nem megyünk. De ehhez partner is kell. Több mint száz lehetséges helyszín van Vajdaságban. Próbálunk igazságosak lenni, de ez nem mindig sikerül.

* Próbák, turné. Te melyik részét élvezted jobban régen?

— A turnét! Én még időszámításunk előtt voltam „tanyás” színész. Sátorban aludtunk, hideg vízben fürödtünk, este a tábortűz mellett ültünk. Suhanc voltam, egy suhancnak pedig az a legizgalmasabb, amikor jön-megy Vajdaság-szerte, s vonul, mint egy gúnár. Élvezet volt faluról falura járni, begyűjteni a dicséreteket, hallgatni a kislányok sikítozását a diszkóban, nagyokat kerékpározni. Az elejében még az a mondás járta a falvakban, hogy szedd be a ruhákat, csukd be az ablakot, mert jönnek a bohócok! Ma azonban a karácsony és a húsvét mellett a Tanyaszínház a harmadik fontos ünnep. Negyven év alatt sikerült ezt elérnünk. Az első próbát mindig úgy kezdem, hogy elmondom a fiataloknak: amit csinálunk, az felelősséggel jár. Figyelnek ránk, elvárásaik vannak velünk kapcsolatban, s meg kell becsülni, amit megörököltünk. Ennek csak így van értelme. Könnyednek, vidámnak tűnik ez az egész tanyaszínházasdi, viszont tudni kell, hogy itt véresen komoly munka folyik másfél hónapig. Kovács Frigyes és a megboldogult Soltis Lajos kezdte, mi pedig lelkesen csináljuk tovább azóta is. Megépítettük itt, Kavillón a fészkünket, saját magunk házigazdái vagyunk. Nem volt könnyű, de sikerült. Legyen még negyven évünk!

* Legyen nyolcvan!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink