Magam vagyok. Teljesen egyedül. Csak annyit tettem, hogy az aranysárga virágzó ágak közé ékelt barkákat megsimogattam. A puha rügyei lágyan bársonyosak voltak. Olyasféle érzés volt, mint amikor a végtelennek tűnő szomorúság után egyszerre felmelegíted lelkem. Ó, Istenem...
Nagyon régen, buksi fejjel az volt a bánatom, hogy anyám beteg lett húsvétra. Feküdt lázasan, apám borogatta a homlokát három napon át. És jöttek a locsolkodók. Sehol sem volt piros tojás. Anyám nem festett, mert nem tehette meg. Az egészségéért küzdött, talán az életéért is. Makacsul lekuporodtam a sparhelt előtti sámlira, és mérges voltam. Így ültem órákon át. A mellettem levő ládából, amely kukoricacsutkával volt tele, hangyákat szedtem ki, és próbáltam lenyelni őket. Azóta se ettem hangyát. És nem is kell se hangya, se tarka pilinke, amely már kora tavasszal a szárnyát lebegtette az eperfán...
Magam vagyok, de érzem ótata pipájának a füstjét. Nem tudom, miért fújta felém, vagy csak a nehéz, horgolt csipkefüggönyök nem engedték füstjét az utca felé. Abban a keserves dackorszakban elmentem vele a templomba. Az egyházi dalárda tagja volt. Virágvasárnap és nagypénteken énekelték a Passiót. Akkor éppen nagypéntek volt. Én nem mentem föl ótatával a kórusra, de titokban kíváncsi voltam a hangjára. És énekelni kezdtek a férfiak mélyen és teherbírással. Akkor éreztem, hogy ezek a kisoroszi legények, apák meg ótaták a fájdalomban is keménykötésűek. Ótata meg a Passióban Péterként úgy állt az orgonasípok árnyékában, mint a Sion hegye. Hangja pedig csupa vas, mégis háromszor tagadta meg Jézust. Majd elcsuklott a hangja.
Hazaérve fújta ismét a füstöt. Valahogyan csodálattal néztem rá. Nem tudtam, hogy erőskezű és szenvelgő lelkű. Ómama gyertyát gyújtott, és a rózsafüzérén imádkozott. Ótata meg azt mondta a gyertyalángról: ez a Megváltó fénye. Köztünk van. Itt. És mindig. Lankadatlanul. Azt is mondta, higgyek benne. Nem tudom a mai napig sem, miért éreztem akkor annyira Jézus közelségét. A lelkiismeretemet szólaltatta meg, hogy milyen esendő ember vagyok. Konok, szeretetet aligha adó, önmagát tömjénező. Pislogott a gyertyaláng, és pislogtam én is eltitkolva ótatáék elől a megtalált hitemet, amely valahol eltévelyedett, valahol elpotyogtattam...
Mondom, most magam vagyok, Megváltóm. De a fényed azóta velem van, ótata Passió-játéka óta. Megváltóm, kérlek, maradj velem, és a többi állhatatos hű bánáti hebehurgya életen, és a hűbelebalázs embereken, akik nem ismerik a fényedet...
Alleluja, Uram, Teremtőm, alleluja!