Az öttagú expedíció (Calbert Károly, Ábrahám Alfréd, Szarvas Klaudia, Rebecca Sordje, Hodik László) február 12-én Budapestről repült Moszkvába. Ott a szokásos oroszországi hideg fogadta őket. Az Elbruszon nyáron már mindannyian jártak, így elhatározták, hogy megpróbálnak télen is feljutni az 5642 méter magas csúcsra. Külön kihívás volt számukra, hogy 1982. február 23-a óta egyetlen magyar sem mászta meg a hegyet. Az orosz fővárosból Csegetbe repültek, onnan elgyalogoltak Azauba, majd kénytelenek voltak felvonóval eljutni a MIR-állomásig, mivel a biztonsági őrök nem engedték a sípálya melletti gyaloglást.

A felvételeket Ábrahám Alfréd archívumából kölcsönöztük

— Az első napon 3850 méterre jutottunk fel, akklimatizálódtunk, majd visszamentünk a 3500 méteren levő szállásunkra — mondta Calbert Károly, a csapat vezetője, a Spartacus Hegymászóklub elnöke. — A következő napon 4300 méterig gyalogoltunk, ahol nem hóval, hanem jéggel, mégpedig azzal az igazi, halványkék színű, nagyon kemény jéggel találtuk szemben magunkat. 3750 méteren az orosz hegyi katonák kiképzőközpontja mellett foglaltam szállást. A katonák gyorsan a bizalmukba fogadtak bennünket, ami a pólónknak is köszönhető, melyen a szerb és az orosz zászló, valamint a két nép közötti barátságot hirdető felirat is helyet kapott. Másnap újra felkapaszkodtunk 4300 méterre, és próbáltunk a jégen utat keresni, kevés sikerrel. Újra visszamentünk a táborba, és másnap 4100 méteren, egy fűtés és villanyáram nélküli konténerbe költöztünk. Előző este megélesítettük a hágóvasainkat, és teljesen felkészülve vártuk a pillanatot, amikor nekivághatunk a hegynek. Alfréd egyedül indult, László úgy döntött, nem kockáztat, én pedig Klaudiával és Rebeccával összekötve próbáltam feljutni a csúcsra.

Károly, Klaudia és Rebecca 23.15-kor, Alfréd 0.38-kor indult fel a hegyre.

— Jó tempóban haladtam, a többieket a Pasztukhov-szikláknál értem utol. Ők a sziklák mellett a havon haladtak, én pedig a sziklákon keresztül kerültem arra az útnak nevezett jégre, ahol a többiek gyalogoltak. A csúcsra 9.15-kor értem, készítettem néhány fotót, és indultam is le a -37 fokos hidegben. Termoszomban megfagyott a forró tea, így folyadék nélkül ereszkedtem le 4100 méterre. Értek meglepetések, mivel nem számítottam arra, hogy felfelé üvegjég vezet. A 4950 méteren levő, elsüllyedt hótaposógépet elhagyva a tükörsima jeget hó váltotta fel, és a hágóvassal nagyon szépen lehetett haladni. Mászás közben próbáltam minél kevesebb alkalommal megállni, hiszen azonnal reszketés, ujjzsibbadás fogott el, és arra is felfigyeltem, hogy ilyen alacsony hőmérsékleten evés közben a szám sem úgy mozgott, ahogy kellett volna — számolt be Alfréd, akit a közelmúltban a Vajdasági Hegymászó Szövetség 2019 legaktívabb vajdasági hegymászójának választott.

Alfréddal ellentétben Klaudiának, Károlynak és Rebeccának nem sikerült meghódítaniuk a hegyet, de nem csüggednek, hiszen az Elbrusz jövőre is megvárja őket.

— Rebeccával és Karesszal együtt indultunk, de nagyobb tempót diktáltam, és elhagytam őket. A sziklák tetején találkoztam Frédivel, és őt követve haladtam tovább. Biztonságban éreztem magam, hiszen előttem az egyre távolodó Frédi fényeit követtem, utánam pedig ott voltak a többiek. Egyszer csak eltűnt mindenki, előttem és mögöttem is teljes sötétség uralkodott. Csak az forgott a fejemben, hogy nem szabad megállnom, mert akkor súlyos fagyási sérüléseket szenvedek. Kisvártatva egy japán hegymászóval találkoztam, és vele haladtam tovább. Ekkor kezdődött a kálváriám, hiszen a jobb lábamról tizenhat alkalommal leoldódott a hágóvas. Visszafordultam, de a sötétben újra tükörjégre kerültem, és úgy ítéltem meg, hogy felfelé biztonságosabban haladhatok, így újra megindultam a csúcs irányába. Sokadszorra visszacsatoltam a hágóvasat, szorítottam rajta, de ez sem segített, néhány lépés után újra lekapcsolódott. Ekkor, 5300 méternél visszafordultam, és azzal nyugtattam magam, hogy a Jóisten nem akarta, hogy feljussak a csúcsra. Lefelé menet rosszul voltam, émelyegtem, de leértem a táborhoz. Szeretnék egyszer eljutni az Elbruszra, de hogy sikerül-e, ez a jövő titka — mondta Klaudia.

Károly és Rebecca a Pasztukhov-sziklákat elhagyva, 4700 méter környékén fordultak vissza.

— A jégen sikeresen átkelve mondtam a két lánynak, hogy hóra kerültünk, bontsuk szét a kötelet, és mindenki haladjon a saját tempójában. Klaudia elhúzott tőlünk, Rebecca viszont egyre inkább lemaradt. Felfelé haladva egyre jobban fázott a lábam. Harminc lépés után öt percet pihentem, egyre kevesebbet mozogtam. Közben feltámadt a szél, és mind jobban fáztam. Elgondolkodtam, hogy azért jöttem hegyet mászni, hogy jól érezzem magam, nem pedig azért, hogy szenvedjek. Viszonylag könnyen belenyugodtam, hogy a csúcs ezen az éjszakán nekem nem lesz meg. Lefelé menet összefutottam Rebeccával, akin a hegyi betegség tünetei mutatkoztak. Immár együtt haladtunk lefelé, de eltévesztettük a megfelelő utat. Furcsa, roppanós hangokat adott ki a hó, leszúrtam a jégcsákányom, mely majdnem teljesen eltűnt. Kiderült, egy hóval borított repedésen álltunk, mely könnyen be is szakadhatott volna alattunk. Hátrálni kezdtünk, és kijöttünk a veszélyes helyzetből. Megtaláltuk a helyes utat, és reggel 8 órára visszaértünk a szállásra. Frédi sikere örömmel tölt el bennünket, azt viszont nagyon sajnáljuk, hogy mi nem tudtunk feljutni a csúcsra. Ez a mászás jó iskola volt számunkra, megtapasztaltuk, hogy a hegyekben mi a különbség a nyár és a tél között — mondta Károly.

Az előállt állapot miatt egyelőre nem terveznek túrát, de a helyzet rendeződésével hegymászóink minden bizonnyal ismét útra kelnek.